Este nyolc óra van: az utolsó jó-éjt puszi után halkan behúzom magam mögött a kisszoba ajtaját. Hú. Ennek a napnak is vége. Lerogyok a tévé elé, mert egyszerűen képtelen vagyok bármi máshoz összeszedni az erőmet. A híradóban megnézem, mennyit nőtt D. Tóth Kriszta haja, és nagyon figyelek, hogy az időjárás jelentésnél ne veszítsem el a frontok közt a fonalat. Aztán.
Aztán átkapcsolok a főzős tévére. Nem is tudom, mit eszek rajta. Leginkább Maci Lacira emlékeztet, ahogy medve-fürgeséggel éppen a kirándulók finom szendvicsei után kutat. A húsos alsó ajka kifejezetten olyan benyomást kelt, mint aki túlságosan is szereti az életet, és ennek eredményét hamarosan már nem fogják elfedni a különben vicces, színes ingek. De amit az ételekkel művel! Az maga a tömény erotika. Ahogy körbetáncol a konyhában: „Még egy kis extra szűz olivaolaj, csodás!” – és már túrja is két csupasz kezével a salátát… Jamie, könyörgöm, ne hagyd abba!
Különben rájöttem: ez tényleg szex. Lucskos a keze az olajtól, az ételekbe tíz ujjal mászik bele, és csillogó szemekkel hajtogatja: „lovely”. Szegény felesége – vigasztalom magam. Bár legalább olyan kedvesen emlegeti láthatatlan asszonyát, mint Columbo hadnagy a magáét, meggyőződésem, hogy aki ilyen intenzitással veti bele magát a konyhai hancúrba, annak egyszerűen nem marad kapacitása otthonra. Tudományos magyarázatot is gyártottam: mikor Jamie Oliver főz, második csakrájának kreatív energiáit mozgósítja. Ez pedig – mindenki tudja – egyben a szexualitás központja. Hát hogyhogy nem villog a képernyő sarkában a tizennyolcas karika?
Szóval a minden esti betevő fél órámmal asszem elég jó vagyok országos átlagban. A játszótéri anyukákat hallgatva mindenképpen: „Képzeld, reggel a férjem ágyba hozta a kávét.” „Te jó ég, mit követett el? Somika, hintázz egy kicsit egyedül, valamit meg kell beszélnem a Boti mamájával!” Kár, hogy ez engem nem vigasztal. Hogy annak se minden fenékig tejfel, akinek társa, szép kerek családja van.
Nyáron legalább legeltethettem a szemem a játszótér legszebb muszklijain, ahogy gazdájuk egymás után vagy hússzor repítette levegőbe kisfiát: még, lécci, csak még egyszer! – szerencse, hogy a gyerekek soha nem unják meg. De aztán egyre hűvösebb lett, és bánatosan kellett tudomásul vennem, hogy az izmos karokat bőrdzsekibe dugták.
Nem gondolod, édes Istenem, hogy itt az ideje küldeni valakit nekem? Nem vagyok telhetetlen: nem bánom, ha nem a konyha ördöge, vagy ha nem olyan őrjítően csábító a bicepsze. Elég, ha ott van velem minden reggel, mikor kinyitom a szemem: álmosan magához húz, szia – mormogja, és átölel. Mit ér az ágyba hozott kávé a csiklandós borostájához képest? Hahó, hall valaki odafent?
Ellenőrizd idős hozzátartozód személyijét: augusztus 3-án érvénytelenné válhat, értesítést nem küldenek