Ha Istenről szól a fáma (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

A vallásos nevelés korunk hajnala óta az élet alapvető dolgai közé tartozott: az ember együtt élt a természettel és isteneivel, néha már maga sem tudva, hogy miben hisz tulajdonképpen. A vallásszabadság elterjedésével azonban az utóbbi évszázadban megosztó témává vált, hogy ringassuk-e gyermekeinket „illúziókba” vagy szembesítsük-e őket a rideg „tényekkel.” Hisz Isten talán egy kicsit keményebb dió, mint a Mikulás.

 Áment mondva

 Ma sem ritka a templomban ücsörgő gyerekek látványa, ugyanis a vallásos párok esetén szinte egyértelmű, hogy a szülők őket is bevonják a mindennapi hitéletbe. Néhol már kisbabakorban megkezdődik a tanítás: a közös esti ima, vagy a Biblia tanulmányozása igazi családi programmá válik, és valószínű, hogy később az iskola kiválasztásánál is fontos szempont a hitoktatás.

De mi van a kevésbé hagyományos vallásokkal? Az ősi hitek valóságos reneszánszukat élik manapság, messze túllépve a szektaság fogalmát. Ezekben a kis csoportokban éppúgy felmerül a nevelés mikéntje, mint mindenhol: mert akármit is vélnek igaznak a szülők, ha a saját boldogságukat meglelik a vallásban, azt mindenképp tovább akarják adni – ha nincs kiépült intézményrendszer, hát szájról-szájra terjesztve az igét.

Nincs ez másképp az ateistáknál sem, csak éppen ők abban hisznek, hogy nincs miben hinni. Isten nem létezik, mondják, kitaláció az egész; itt van helyette a Föld és az emberiség, akik minden cukormáz nélkül is tiszteletreméltóak, és főleg, akiknek magukon kell segíteniük, ha el akarnak érni valamit, nem pedig a láthatatlan segítségre várni.

Tolerancia és mérték

A hit csodálatos és varázslatos dolog lehet, amíg a buzgó szülők át nem esnek a ló túloldalára. Akármilyen mélyen éljük át a vallásunkat, nem szabad elfelejteni: a gyerekünk önálló emberi lény, önálló gondolatokkal. Természetesen ügyelnünk kell a határaikra, mert a labilis kamaszok gyakran választanak tiszta dacból veszélyes gyülekezeteket, mégis: hagyjuk, higgyen, amiben akar. Az erőltetéssel csak azt érjük el, hogy egy életre megutálja a vallást, mert úgy fog rá tekinteni, mint egy kötelező és kényszerű dologra.

Ugyanilyen fontos, hogy biztosítsuk: akkor is szeretjük, ha másban hisz, mint mi, elvégre a vallások feladata elsősorban az elfogadásra tanítás. A közös hit nagy kaland lehet, de ne feledjük: minden vallásnak csak addig van értéke, amíg összeköt, és nem szétszakít.