Először is, az, hogy akar-e szoptatni vagy sem, az az ő lelkének a döntése, amit tiszteletben tartok. Minden bizonnyal oka van rá. Övé a döntés, és a következményeket is ő viseli – nincs jogom hirtelen ítélkezni. Az, hogy valaki nem akar szoptatni, az egy tünet, nyilvánvalóan félelem, szorongás, bizonytalanság áll a háttérben. Ezt csak felerősíti az erőltetés, az ítélkezés, a bűntudatkeltés. A segítő szakember, jelen esetben a védőnő, vagy a segítő szándékú barátnő, ismerős, családtag leginkább indirekt módon segíthet: információadással, illetve támogató, pozitív légkör kialakításával.
Másrészt, családállítóként úgy látom, a szoptatással kapcsolatos problémák általában az anyai vonal sérüléséből eredhetnek. Ilyenkor a családállítás segíthet a kismamának, hogy megkapja az anyai erőt, hogy aztán azt tovább is tudja adni. Ez csak annyira "merénylet", mint egy simogatás, vagy egy jó szó – amelyek egyébként néha többet érnek bármilyen terápiánál. A nagyobb védettség kedvéért várandós kismama esetében talán ajánlatosabb egy egyéni családállítást igénybe venni. Természetesen ez is csak úgy működik, ha ő maga kéri ezt, és nem egy aggódó kívülálló próbál neki "segíteni".
Harmadrészt: jól működhetnek egyéb megközelítések is a családállításon kívül. Magam tudom javasolni a művészetterápiát, meseterápiát, aqua realis (melegvizes lebegés) terápiát, a KIP-et, vagy az autogén tréninget. Mindezek megtartó, feltöltő jellegű terápiás módszerek, segítenek a kismamának, hogy kapcsolatba kerüljön a belső nyugalom helyével, hogy aztán azt tovább tudja adni gyermekének.
Fotó: coexistenz
Először adtak agykárosodott újszülötteknek terápiás céllal anyatejet orrjáratba hazánkban