Beszélj úgy, hogy érdekelje – segítsünk az érzelmek elfogadásában

Hogyan segítsünk megbirkózni az érzéseivel?

Néhány hete egy kórházi gyermekrendelésen voltunk, hosszú várakozási idő, sok-sok gyerkőc, fülledt meleg. Nem volt nehéz példát találni az érzelmek (nem) elfogadására – bár bevallom, így utólag vicces, hogy mikor mire figyel az ember; valószínűleg, ha nem ez lenne a munkám, fel sem tűnt volna…

Nos tehát. A rendelésen egy 2 év körüli gyerkőc kerül sorra, valamilyen okból injekciót kap. A folyosóról csak annyit hallani, hogy nagyon sír, és nem akar megnyugodni. Hosszas hangoskodás után, édesanyjával kilép a rendelő ajtaján, látszik rajta, hogy nagyon fel van zaklatva. Nem szokásom, de valahogy késztetést éreztem rá, hogy próbáljak segíteni. Megszólalok: „Egy ilyen szuri nagyon tud fájni.” Meglepetten néz rám, már csak hüppögés maradt a sírásból. Erre az édesanyja így folytatja: „De már nem is fáj, el is felejtettük”. Na itt következett az újabb dobhártyaszaggató sírás…

Mi történt? Az édesanya nem a legjobbat akarta volna a kisfiának? Dehogynem! Azt szerette volna, hogy minél előbb túljusson – és vele együtt ő maga is – ezen a kellemetlen élményen, helyzeten. Azonban az a sok éves tapasztalat, hogy minél inkább megtagadjuk a negatív érzéseket, azok annál jobban „megkötik” a gyermekünket, és a „katonadolog” így hosszú siránkozásba mehet át, ami beláthatóan kellemetlen minden résztvevő számára. Ha azonban elismerjük, hogy egy ilyen szuri bizony tud fájni, és a gyerkőc ehelyett mennyi minden szépet tudott volna csinálni, és bár gyorsan ott teremhetnénk a kedvenc játszótéren, vagy megölelhetné a kedvenc plüssmacit, autót, babát, bármit… amint hazaértünk elmeséljük  xy-nak, hogy bár igencsak fájt az az oltás, mégiscsak megbirkózott vele, pedig még a felnőtteknek sem mindig könnyű… talán még egy halvány mosolyra is futja majd, a megnyugtató anya-ölelésben.

Arra nagyon jó ez a példa, hogy lássuk, néha a legjobb szándékkal mondott, esetleg épp vígasztalásul szánt mondatok sem mindig érik el a kívánt hatást. Ilyenkor döbbenten megállunk egy pillanatra – mi siklott ki, kérem? A lehető legjobb szándék mellett sem tudjuk biztosítani, hogy úgy érjen célba a mondandónk, ahogyan azt szeretnénk, ha nem fordulunk a másik fél, a gyermekünk felé azzal a valódi figyelemmel, amely megengedi számára a miénktől – vagy az általunk elvárttól – eltérő érzelmek megtapasztalását az adott helyzetben.

Szülőként persze tudom, hogy maga a hosszú várakozás, a gyerkőc lekötésére tett folyamatos próbálkozásaink, az orvos esetleg nem túl kedves hozzáállása, mind-mind ott gyűlik már bennünk, mire az injekcióra kerül a sor, esetleg mi magunk is irtózunk tőle, és már csak kint szeretnénk lenni az autóban, a metrón, bárhol csak nem ott… de a gyerkőcünk hasonlóképpen érez, ő is nehezen viseli ami történik, és meglehetősen nagy magabiztossággal mondhatjuk, hogy nem a mi idegeink további megtépázása a célja, amikor igenis fáj neki az a fránya oltás…  

Hallgassuk meg, ha olyan „apróság” bántja, ami számunkra már fel sem tűnik, hagyjuk, hadd élje át, és tapasztalja meg az érzést, ne tagadjuk meg tőle ezt a tanulási lépcsőt. Néha semmit nem kell mondanunk, csak éreztetni, hogy ott vagyunk vele, és elfogadjuk azt, ahogyan érez.
Egy próbát mindenképpen megér!

További információ a módszerről és a szülői kommunikációs tréningekről: www.ertsunkszot.hu
info kukac ertsunkszot.hu vagy 20/2608903

Fotó: renelutz: Elena