A cikk engem is nagyon felkavart, mint sokakat, akik hetek óta próbálják kielemezni a kialakult helyzetet. Az első reakciómmal én is rögtön beszálltam volna a – „A gyermeket vissza a szülőknek!” – követelők népes táborába.
Most viszont azt gondolom, hogy a szülők őszinte gyermekszeretete és szülői vágya, ösztönei mögött, hatalmas naivitás, és éretlenség búvik meg. Leginkább az éretlenséget látom gondnak. Mért van az, hogy ezek a felnőttek még ennyire nem tudtak leválni a saját szüleikről? Miért kell a gyermekkori éretlenségeket, botlásokat még most is felemlegetni? Miért nem mer a két fiatal szülő felnőttként fellépni a jogaikért, a gyermekeik jogaiért? Értem én, hogy most a gyámügy már közbeszól, és minden folyamatot kontrollál, lelassít, de hogyan juthatott el ez a folyamat idáig? Hogyan lettek a nagyszülőkből feljelentők és a legfőbb ellenségek? Itt elvarratlan szálak vannak, amibe a cikk nem enged betekintést. Ami az édesanya beszámolójából kiderül, hogy nagy lelkesedéssel, sok illúzióval, tervvel és befektetett munkával kezdtek családi életük kialakításához.
A képek szerény, de nem lakhatatlan körülményekről, esztétikus, gyermekközpontú élettérről árulkodnak. A gyermekek filmjei számomra nagyon tanulságosak voltak. Mindkét gyermeken látszik, hogy olyan természetes közegben töltötték addigi életüket, ami mentes volt a civilizáció fölösleges – főként a média által közvetített – szennyeitől. Két fantasztikusan egészségesen fejlődő, a környezet ingereire őszinte és egészséges válaszokat adó gyermekeket láttam. Hangsúlyozom az egészséges szót, mert manapság alig látni ilyen alapos és nyugodt szemlélődést, ismeretszerzést és megtapasztalást, amit ennél a két gyermeknél megfigyelhetünk. Egyenesen ledöbbentem azon az ábrázolási képességen, amit a kis 2 éves Kál produkált: A fejében eltervezte mit fog rajzolni, majd lépésről lépésre megvalósította. Minden egyes vonal helyét tudatosan megtervezte, a vonalak lapon való elhelyezését, a vonalak vezetésének irányát. Sosem láttam még ilyen teljesítményt! (Általában 4 éves kor körül képesek a gyermekek ilyen szintű ábrázolásra.) Közben folyamatosan szociális kapcsolatban volt a szülőjével, akinek örömére a rajzot készítette. Ezek a képsorok nekem azt árulták el, hogy abban az időszakban, amikor a videó-felvétel készült, a gyermekek érzelmileg szerető, elfogadó, önbizalmat adó családban cseperedtek. A gyermekek kiegyensúlyozottsága, fejlődési üteme és láthatóan egészséges fizikuma bizonyíték arra, hogy ebben az időszakban sem fizikálisan, sem pszichésen nem nélkülöztek.
Azonban el kell gondolkodnom azon, hogy a civilizációtól eltávolodva, csupán 4 fős családi körben, emberi kapcsolatoktól elzárva gyermek és felnőtt számára hosszú távon pszichésen egészséges, és fenntartható-e ez az állapot. Az édesanya is leírja, hogy voltak feszültségek, bántalmazások; a férje az őrület határára jutott, őt magát édesapja skizofrénnek titulálta.
Nem tudom, mi a valós helyzet. Azt gondolom, hogy a felnőttekkel (szülők és nagyszülők) nagyon nagy baj van. Senki sem érett felnőtt módjára, és a gyermekek érdekét szem előtt tartva cselekszik. Ez valóban egy „Kaukázusi Kör". A gyermekek valószínűleg sérülni fognak. Meddig akarják ezt még folytatni? Milyen hatóság, gyermekvédő szervezet képes ebben a családi háborúban igazat tenni? Vajon lehet-e kívülről? Nem jobb volna a családi megbeszélés, belátás?
A cikksorozat további részei:
Mégis kinek a gyereke?
Mégis kinek a gyereke? – szakértői szemmel – 1. rész
Mégis kinek a gyereke? – szakértői szemmel – 2. rész
Mégis kinek a gyereke? – szakértői szemmel – 3. rész
Mégis kinek a gyereke? – a Nagymama története
Mégis kinek a gyereke? – több nézőpontból
Mégis kinek a gyereke? – az Apuka írása
Fulladásveszélyes babatermékek tömege az online piactereken, amikből már több ezret eladtak