A kisfiú története – Így csorbítják a gyerekek kreativitását egyes tanárok!

Volt egyszer, hogy egy fiúcska elindult iskolába. Kicsi volt, és az iskola óriásinak tűnt számára. Mikor azonban látta, hogy osztályának bejárata egyenesen az udvarról nyílik, boldogság töltötte el. Az iskola már nem tűnt annyira hatalmasnak, mint amikor először megpillantotta.

Reggel volt, becsöngettek. A kisfiú már a padban ült, kíváncsian. A tanító néni így szólt a gyerekekhez:

– Ma rajzolni fogunk.

– Nagyszerű – gondolta magában a kisfiú, mert imádott rajzolni. Már rengeteg dolgot tudott rajzolni – oroszlánokat, tigriseket, csibéket és teheneket, hajókat és vonatokat. Előkotorta színes ceruzáit és nekilátott. Képzelőereje szárnyára kapta és ő engedett neki. A tanítónő hangjára eszmélt fel:

– Várjatok! Most virágokat fogunk rajzolni.

– Pompás! – örvendett magában a fiúcska, mert imádott virágokat rajzolni. Már kerekedtek is papírlapján a piros, narancs és kék szirmok, pompáztak a színes virágok, mikor újra megrezzent tanítója hangjára:

– Várjatok! Megmutatom nektek, hogyan kell rajzolni – és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral. – Most kezdhetitek.

A kisfiú a táblára nézett, majd saját virágaira. Szebbnek találta őket annál, mint amit a tanító néni rajzolt. Szótlanul megfordította lapját és rajzolt egy piros virágot, zöld szárral.

Reggel volt, becsöngettek. Új nap, a régi lelkesedés. Kis barátunk a padban ült, ugyanaz az érdeklődés ült tekintetében.
– Ma gyurmázni fogunk! – szólt a tanítónő, mire a kisfiú ujjongott magában.
– Csodás! Hisz imádok gyurmázni! – Kígyókat, hóembert, elefántot, teherautót képzelt el magában. Elkezdte hát gyúrni, formálni, keze melegével alakítani az agyagot, mire a tanítónő újabb utasítást adott nekik:

– Várjatok, még nem álltok készen! Megmutatom, hogyan csináljatok tányért – és egy mélytányért készített. – Most pedig nekifoghattok. A kisfiú a mélytányérra nézett, majd az előtte fekvő állatokra, kisautóra. Jobban tetszettek neki. Szó nélkül mindet nagy golyóba gyúrta és egy nagy, mélytányért formált belőlük. Olyat, mint a tanító nénié.

A kisfiú hamarosan megtanult várni az utasításra, szófogadóan követni a tanító parancsait. Többé már semmit sem készített saját magától.

Egy nap a kisfiú családjával más városba költözött. Más iskolába ment, más osztály várta. Az iskola az előzőnél is nagyobb volt. Magas lépcső és hosszú folyosó vezetett az osztályteremhez.

Reggel van, becsöngettek. A kisfiú a padban ült, felkészülve az új napra.

– Ma rajzolni fogunk!

– Pompás! – gondolta a kisfiú, és várta a tanítónő utasítását, hogy mit rajzoljon. Ő pedig semmit sem mondott, csak sétált a padsorok között. Mikor a kisfiú üres lapjára nézett, megkérdezte:

– Talán nem tudsz rajzolni?

– De igen – válaszolta – mit kell rajzolnunk?

– Nem tudom, amíg le nem rajzolod – válaszolta az új tanító.

– Hogyan kezdjem?

– Ahogy szeretnéd. Ha mindannyian ugyanazt rajzolnátok, és ugyanolyan színűre festenétek, honnan tudnám, ki rajzolta?

– Nem tudom – válaszolt a kisfiú, és egy piros virágot rajzolt, zöld szárral.

Forrás: http://filantropikum.com/ 
Kép: Free-Photos / Pixabay