Zseniális, s egyben fájó kisfilm: Így töri meg a rendszer gyermekeink egyéniségét

„Anya, te miért nem rajzolsz soha?” – tette fel a kérdést a minap az ötéves kislányom. „Mert nem tudok.”
„De, tudsz. Ki mondta, hogy nem tudsz?”
„A tanító nénim.” – válaszoltam a világ legtermészetesebb hangján, mert tényleg így volt. 25 év távlatából már egyáltalán nem érdekel a téma, nem tudok rajzolni, ez van. A kislányom viszont megsimogatott, és azt mondta, ne szomorkodjak, akkor majd ő megtanít. Egyelőre kevés szörnyűbb dolgot tud elképzelni, mint hogy valaki ne tudjon – és pláne ne is szeressen – rajzolni.

Valami ilyesmi történik a filmbeli kisfiúval. Nem túl lelkesen ugyan, de mindennap elindul az iskolába, ahol ő az egyetlen sárga figura a sok szürke között. Az órán rajzokkal díszíti ki az írás feladatlapot, majd amikor rászólnak, hogy ez így nem helyes, színes, kreatív betűket ír a sorokra. Sajnos azonban ez sem megfelelő. Szép lassan szürke lesz ő is, mint az irodista apukája – csak amikor a nap végén újra találkoznak, akkor kapják vissza eredeti színüket, egymás társaságától töltődnek fel.

„A jó gyereket csak látni lehet, hallani nem” – mondták nagyanyáink. Bár ma már ezt így nyíltan kevesen vallják, az elv továbbra is él.
„Jó baba?” – kérdezik ismerősök és ismeretlenek a babakocsit tologató anyukától, ami lefordítva ennyi jelent: ugye nincsenek igényei, és csendben van egész nap?
Később a jó gyerek már másfél éves korában szépen sétál az édesanyja kezét fogva, és nem áll meg, hogy egyenként megcsodálja a fűszálakat. Miért is? Mert már ennyi idősen sem érdekli? Vagy belátta, hogy az, hogy időben odaérjünk a boltba – noha objektíven nézve semmi okunk sietni – fontosabb, mint a világ felfedezése? Akármi is legyen az ok, anyukája roppant büszke, és némileg szánakozva nézi azokat, akik percenként szólnak a gyereknek, hogy siessen már, a kicsi viszont, mintha meg sem hallaná, elmélyülten tanulmányoz egy sor hangyát.

Azután a hangyát tanulmányozó gyerek is iskolába kerül hamar, és ott kezdődnek szülő és gyerek igazi megpróbáltatásai. Vekerdy Tamás zseniálisan írta le, mi történik ilyenkor. A fiúk rendszerint nyíltan lázadnak, sok gondot okozva a tanító néninek. A lányok viszont aranyosak. Tisztelettudók, szófogadóak, a füzetük tele gyöngybetűkkel. Problémamentesek – csak éppen folyamatosan fáj a fejük vagy a hasuk. Mivel azonban ezeket a tüneteket kizárólag iskolaidőben produkálják, hétvégén és a szünetekben nem, egy idő után már nem is szólnak miatta.

A filmbeli apa végül – hacsak egy rövid időre is – mer változtatni, mielőtt a fia teljesen eltűnne a szürkeségben. Félő azonban, hogy a lépése csak átmeneti. A pozitív végkicsengés ellenére ugyanis kisfiú eddigre már lassan, de biztosan elindult a beolvadás útján.