Életszínvonalat akarsz vagy életminőséget? Avagy: hogyan ajándékozzunk családunknak boldogabb életet…

Kiválasztjuk, hol és milyen házat vagy lakást szeretnénk, milyen autó az, amit már nem szégyellünk a szomszédok, munkatársak és rokonok előtt, hova járjon a gyerek iskolába; látván, hogy kollégáink évente nyaralnak és síelnek, megállapítjuk, hogy eszerint ez is kötelező, ha belegebedünk is, ha fogalmunk sincs, honnan lesz meg a rávaló… és így összeáll egyfajta leltár:

• ház vagy lakás,
• autó,
• nyaralás, síelés,
• óvodák, iskolák,
• ruhák, technikai eszközök, egyéb tárgyak,
• hobbik, kedvtelések.

Leverjük ezeket a cölöpöket, aztán hozzáigazítjuk az életünk fennmaradó részét: éljük a mindennapokat és megpróbáljuk mindezt előteremteni. Közben fáradunk, feszülünk, rohanunk és veszekszünk. Hamarosan elhisszük – és megdöbbentő, hogy ez máig is így él a köztudatban –, hogy a kiabálás, veszekedés, a mindennapos indulatkitörések és csúnya jelenetek a hétköznapi élet elfogadható, normális részét képezik.
Vagy a folyamatos stressz, kapkodás és sietés.
Vagy a folyamatos kialvatlanság, rendetlenség, elhanyagolt kapcsolatok, pusztuló egészség. Sok-sok ember él úgy, hogy űzi, hajszolja céljait, közben pedig leharcolja magát a végsőkig, és bizony, bele is betegszik. Hamarosan ráébredünk, hogy a céljaink rabszolgái lettünk.

Pedig az eredeti elképzelés szerint az életszínvonal az életminőséget szolgálta volna. Milyen szépen és jól fogunk élni, ha meglesz a ház, az autó, a medence, milyen boldogan fogunk nyaralni és síelni. Csakhogy ez a „majd ha, akkor” struktúra önálló életre kel és belső ellenséggé válik az életünkben. Most még egy kicsit hajtunk, meghúzzuk, összeszorítjuk, elviseljük, aztán meg eljön majd a Kánaán és nagyon jó lesz nekünk.
Néha el is jön. Néha jó is lesz. Néha még Apa se betegszik bele. Néha nem is válunk el.
Csak legtöbbször.

A felnőttek többsége a „most még egy kicsit” szakaszban éli le termékeny éveit és – ami még sírnivalóbb – sokszor erre az életszakaszra esik kicsinyeink gyerekkora is. Amikor Apa fektetés előtt/alatt/után ér haza a munkából, Anya ettől már eleve szomorú és ideges, amikor hétvégén mindent be akarnak pótolni… és akkor még jönnek a Nagyiék…
Jó lenne ezt a „majd ha, akkor…” mítoszt a tények éles fényénél megvizsgálni. Elgondolkodni: intelligens viselkedés-e, ha az elérhető maximális életszínvonal reményében a lehető legalacsonyabb életminőséget állítjuk be sok-sok évre – azért, hogy a kollégáink megfelelő státuszmarkerű autóban lássanak reggelente…
Reálisan számot vetni azzal, hogy az erőnk véges, hogy amit a testünk, az egészségünk elbír, az véges; amit a saját pszichénk elbír, az is véges, és amit a kapcsolataink elbírnak, az is. Az egészségünk törékeny, az élet hamar kikezdi, márpedig a munkaeszközt kímélni és karbantartani szokás, ha azt akarjuk, hogy sokáig működjék. A legtöbb férfi az autójának megadja azt, amit magának nem – az olajakat, szűrőket, szervizeket… Pedig közvetlen életveszélyben élünk. Ha rendszeresen ébresztőre és fáradtan kell ébredni; ha minden indulás egy stressz; ha mindig elmarad a sport; ha ma se váltottunk rendesen szót a társunkkal; ha a gyerekeket Apa már csak szuszogni látja, vagy gyorsan megnézi az e-naplót és (biztos, ami biztos) elmondja, hangosan és tagoltan, mi is lenne az elvárás, ha olyan jól teljesítő felnőtté akarnak felnőni, mint ő… akkor tudhatjuk, hogy baj van.

Jó lenne számolni, gondolkodni… mintha az egész életünk és a családunk története egyetlen nagy, többtényezős egyenlet volna, amiből ki akarjuk hozni a legjobbat – egy élhető életminőséget itt és most. A feladvány nem úgy szól, hogyan tudjuk a legtöbbet kihozni, a legtöbbet elérni egy élethossz alatt. A feladvány úgy szól, hogyan tudjuk egyensúlyba hozni a két oldalt: elégséges életminőséget elérni itt és most, miközben adózunk majdan elérendő, vágyott életszínvonalunknak.

Na de mi is az, hogy életminőség? A következő részben megvitatjuk. 

Fotó: ThomasFotos / pixabay