Hogy látja egy kétéves a világot? – Ezt mondaná neked sírás helyett, ha meg tudná fogalmazni

Egy két éves naplójából:

Reggel, amikor felkeltem egyedül akartam felöltözni, de azt mondták: "Nem, erre most nincs időnk, majd én csinálom inkább."

Ez elszomorított.

Egyedül akartam megenni a reggelimet, de azt mondták: "Nem, összemaszatolsz mindent, majd én adom inkább."

Ettől csalódott lettem.

Oda akartam sétálni a kocsihoz, és egyedül beszállni, de azt mondták: "Nem, sietnünk kell, erre most igazán nincs időnk. Majd én viszlek."

Erre elsírtam magam.

Egyedül akartam kimászni az autóból, mire jött a válasz: "Ne húzd az időt, majd én kiveszlek."

Ettől legszívesebben világgá futottam volna.

Később a fakockákkal játszottam, de folyton kioktattak, hogy: "Nem, nem így kell, hanem így.."

Elment a kedvem a kockázástól. Inkább babázni akartam, így kivettem egy másik gyerek kezéből. Ekkor azt mondták nekem: "Nem, ezt ne csináld! Osztozkodni kell a játékokon a többiekkel."

Nem voltam benne biztos, hogy mit is csináltam pontosan, de ez az egész elszomorított. Sírtam. Odabújtam egy ölelésért, de akkor rávágták, hogy: "Nem, nincs semmi bajod, menjél vissza játszani."

Aztán eljött az összepakolás ideje. Ezt onnan tudtam, hogy valaki folyamatosan azt hajtogatta, hogy: "Menjél, szedd össze a játékaidat!"

Nem voltam benne biztos, hogy mit is kéne csinálnom, vártam, hogy valaki megmutassa. 

"Miért nem mozdulsz már? Miért csak ácsorogsz ott? Szedd fel a játékaidat, de most azonnal!"

Bizonytalan voltam, hogy most akkor mitévő legyek. Meg kéne valakinek mutatnia, hogy most mire is gondol pontosan? Hogy fogjak hozzá? Hol van a játékok helye? Hallottam a szóáradatot, de nem értettem, hogy mit várnak el tőlem. Megijedtem és ledermedtem.

Hasra vetettem magam és zokogtam.

Amikor reggelinél egyedül akartam enni azt mondták: "Nem, még túl kicsi vagy hozzá. Inkább majd én etetlek."

Ettől zavarba jöttem. Próbáltam megenni az előttem lévő ételt, de még nem ment jól, erre tukmáltak, hogy: "Tessék, itt van, edd ezt meg.." és tolták bele az arcomba.

Nem akartam így tovább enni. Elkezdtem dobálózni és sírni.

Nem tudtam kiszállni az etetőszékből, mert senki nem engedett..én meg kicsi vagyok és egyedül nem tudok. Erőltették, hogy még egyek egy falatot. Ettől még jobban sírtam. Éhes voltam, csalódott és szomorú. Elfáradtam és arra volt szükségem, hogy valaki felvegyen. Bizonytalanul és kontrollvesztetten éreztem magam. Megijedtem, amitől csak még jobban patakzottak a könnyeim.

Két éves vagyok. Senki nem engedi, hogy egyedül öltözzek, egyedül mehessek és mászhassak, ahova kell, vagy betöltsem a saját szükségleteimet.

De azt elvárják tőlem, hogy tudjam hogyan kell osztozkodni, figyelmesen hallgatni vagy várni egy kicsit. Elvárják, hogy tudjam mit kell mondanom, hogyan kell viselkednem és hogy kell kezelnem az érzelmeimet. Elvárják, hogy nyugton üljek, és tudjam, ha valamit eldobok az eltörhet…De ezeket én még nem tudom!

Nem engedik, hogy gyakoroljam a járást, tolást, húzást, cipzárazást, gombolást, öntést, evést, mászást, futást, dobást, vagy olyan dolgokat, amiket amikről tudom, hogy képes lennék rájuk. Olyan dolgokat, amik érdekelnek, és kívácsivá tesznek, azokat mind megtiltják nekem.