„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek” – a leválás lépcsőfokai

Ülök a játszótéren a padon. Unatkozom. A gyerekeim már rég nem igénylik az aktív jelenlétemet, a hatéves "legjobb barátnőjével" homokozik (egy hete ismerik egymást), a 8 éves épp most talált magának társakat a focizáshoz. Szívesen beszélgetnék, de nincs kivel. Újak vagyunk a környéken, a jelenlévő másik két anyuka látszólag régi ismerős.

Milyen sokat vártam erre a nyugalomra! Mennyire irigyeltem azokat az anyukákat, akik egy padon összeverődve bandáztak, miközben én folyamatosan hol az egyik, hol a másik után rohangáltam, fegyelmeztem, hintáztattam, csúszda alatt álltam. Most már egyikre sincs szükség. Néha igazából azt sem tudom, minek ülök itt.

Jön a kicsi, éhes, menjünk a boltba. Hurrá. A nagyot kérdezem, jön-e vagy marad, tíz perc alatt megjárjuk. Vonakodik. Maradna, de olyan félelmetes egyedül… "Mitől félsz, kicsim?" "Nem tudom… Hogy nem leszel itt. Jobb, ha itt vagy." Végül megállapodunk, hogy marad, mi pedig sietünk nagyon.

Érdekes ez a kiskamasz kor. Nagyok akarnak lenni, önállóak – de úgy, hogy Anya azért mindig maradjon látótávolságon belül. Ne szóljon, ne figyeljen – de ha ők akarnak valamit, legyen kéznél. Kedvenc könyvük a Két kis dínó a zsírkréta korban – de ki ne derüljön, mert annál cikibb nincs, és akkor fájó szívvel, de nem vennék kézbe többet.

Olyan, mintha két személyiségük lenne: egy otthonra, egy a haveroknak. Az utcán tilos a puszi, de otthon bepótoljuk. A focipályán rendkívül vagánynak tartott kifejezéseket használnak, csak Apa meg ne hallja. Anyára órákig rá se bagóznak, de el ne menjen, mert akkor elvesznek.

Tudom, már csak néhány év, és a passzív jelenlétemre sem lesz szükségük. Vannak a játszótéren már olyan kortársaik, akik egész nap lent vannak a szüleik nélkül – én biztos, hogy halálra izgulnám magam, ha órákig nem látnék rájuk, de nem vagyunk egyformák. Talán az én izgalmam ragad rájuk is? Az ő ambivalens érzéseik a leválással kapcsolatban valójában az én érzéseimre adott válaszok? Hiszen együtt élünk, néha elképesztő mértékben hatunk egymásra. Ami szerintem jó, az szerintük is. Ami nekik jó, az nekem is.

Megjártuk a boltot. Benyitunk a játszótérre, megkönnyebbülés az arcokon. Itt van. Itt vagyunk. Anya elment és visszajött. Egyedül hagytam, és egyben maradt. Kiálltuk a próbát.

Indexkép: pixabay – StockSnap