Délután 4 óra. Ez az az időpont, amikor egy alsó tagozatos gyerek legálisan elhagyhatja az iskola épületét. Akkor is, ha az édesanyja nem dolgozik, vagy ha a közelben lakó nagyszülőhöz át tudna menni tanítás után. Ha az igazgató jó fej, és az iskola rugalmas, a távozás esetleg előrehozható fél 3-ra. Korábbra nem, mert eddig tartanak a tanórák. Első osztályban. Minden nap.
Hol van már az az idő, amikor az elsősöknek délben kicsengettek, és a fél osztály hazaindult – egyedül! –, otthon megették az anyukájuk, nagymamájuk által főzött ebédet, közben nyugodtan megbeszélték a napi történéseket, a gyerek kicsit játszott – egyedül! -, majd leült a leckéjéhez – mondanom sem kell: szintén egyedül – amit húsz perc alatt megírt, majd az övé volt a nap.
Egy mai elsős legfeljebb csak álmodozhat ilyen délutánokról. Hiába ül a napköziben 4-ig, nincs ideje megírni a döbbenetesen nagy mennyiségű házi feladatot, anyukája sokáig dolgozik, nagymamája szintén, vagy öreg, esetleg messze lakik, és egyébként sem jó vele a kapcsolat. A szülő dilemmája: hazaérkezés után azonnal parancsolja a fáradt gyereket az íróasztalhoz, hogy folytassa a leckeírást, és így esetleg van esély az időben történő lefekvésre, vagy hagyja előtte játszani egy kicsit, aminek az a vége, hogy úgy elhúzódik az este, hogy tíz előtt aznap sem kerül senki ágyba.
A nyári szünet sem a felhőtlen szabadságról és az év során felgyülemlett feszültség levezetéséről szól. Szerencsésnek mondhatja magát az a gyerek, aki megteheti, hogy addig alszik, amíg akar, utána szépen eljátszik a testvéreivel vagy a szomszéd gyerekekkel, aki réten szedhet virágot, vagy a kertben tanulmányozhatja a bogarakat. Akinek van ideje órákat tölteni a focipályán, ahová nem jut el a szülő vagy az edző folyton fegyelmező hangja.
A legtöbb gyerek számára ez nem adatik meg. Nem azért, mert a szülei gonoszak – egyszerűen csak dolgoznak, a vidéki nagymamánál töltött nyarak pedig egyre kevesebb gyereknek ismerősek. Ők reggel éppúgy felkelnek, mintha tartana a tanév, és mennek az aktuális napközis táborba, ami lehet az ingyenes iskolai ügyelet vagy a heti 60 ezerbe kerülő full extrás informatikai vagy nyelvi tábor.
A szakértők régóta figyelmeztetnek, hogy ennek a rohanásnak a gyerekek isszák meg a levét. Kim John Pyne: Egyszerűbb gyermekkor című könyvében írja, hogy a minden jóval ellátott nyugati gyerekek éppúgy a poszttraumás stressz tüneteit mutatják, mint a háborús övezetből menekültek. Peter Grey, a Boston College pszichológus professzora pedig úgy véli, közvetlen összefüggés van a szabad játéktól való egyre erősebb eltiltás és a meredeken emelkedő esetszámú gyermekkori depresszió és egyéb mentális zavarok között.
Mit tehet hát a szülő? Mondjon fel a munkahelyén, hogy a gyereknek ne kelljen estig az iskolában ülnie? Érezze magát még rosszabbul, amiért nem tud 11 hét szabadságot kivenni az egész nyári szünetre? Tiltsa meg az otthoni leckeírást?
Ezek közül egyiket sem kell tennie, főleg, hogy az egész folyamatra igen kevés hatása van. Amit tehet, hogy amennyire csak tőle telik, igyekszik a gyerek életébe egy kis nyugalmat csempészni. Minél kevesebb különóra, nyáron csak annyi tábor, amennyi feltétlenül szükséges (egy-két hét akkor is belefér, ha az anya amúgy otthon van, de a fennmaradó idő legyen a pihenésé), jegyek tekintetében minél kevesebb külső nyomás. Vannak pszichológusok, mint például Vekerdy Tamás, akik azt sem tartják ördögtől valónak, ha a szülő olykor megírja a gyerek helyett a házi feladatot (ezzel azért inkább óvatosan).
Legyen ez a nyár olyan, amit a gyerek még évek múlva is boldogan fog emlegetni!
(Kapcsolódó cikkünk: Túlféltés és mentális zavarok: mi lesz azokkal, akik felnőttként találkoznak először a veszéllyel?)
Fulladásveszélyes babatermékek tömege az online piactereken, amikből már több ezret eladtak