Hosszú út vezet a paradicsomi állapotig, de a vágyak valóra válhatnak, csak pontosan kell megfogalmazni őket! A családok valódi védelme jóval túlmutat az anyagi támogatáson. Nemcsak a külső támadásoktól kell megvédeni a polgárokat, hanem a hozzátartozók közötti erőszaktól, az indokolatlan hatósági beavatkozásoktól, sőt, beteges eszmék befolyásától is.
Ha minden második házasság válással végződik, ha minden harmadik gyermek érintett csalágjogügyletben, ha 23 ezer gyermek szorul családvédelmi intézkedésre, ha 15 ezer tizenkét éven aluli gyermek él családon kívül, akkor talán megérne némi odafigyelést ez a terület. Ha hetente meghal egy nő, és havonta egy gyermek a közeli hozzátartozója által, akkor vajon mennyi lehet azok száma, akik nem halnak bele a testi-lelki erőszakba, de örökre megnyomorodik az életük? Kik fognak így tanítani, gyógyítani, kenyeret sütni, szülővé válni és hazát védeni?
Éppen a gyermekek védelmére létrehozott hivatalok büntetik a gyermeket, amikor a gondozó szülőt – sok esetben indokolatlanul – szankcionálják. Ha a gyermek valamilyen oknál fogva egy-egy hétvégén nem tud kapcsolatot tartani a tőle különélő szülővel, akkor az őt nevelő szülőt (aki lehet anya vagy apa) megbírságolják, netán még a gyermekeit is elveszik tőle. Szinte axiómaként kezelik a gondozó szülő hibáját ahelyett, hogy megfelelő szakértelemmel kivizsgálnák az ügyet. Olykor még arra is jogosultságot éreznek egyes gyámügyintézők, hogy orvosi leleteket bíráljanak felül. Megbírságolják a szülőt, mert nem együttműködő, miközben nem tudják bebizonyítani, hogy nem együttműködő – ez a paradoxon pedig nemcsak általános, hanem a kiskorút veszélyezteti: a gyereket büntetik, hiszen tőle von el anyagi javakat a családjára kiszabott bírság. Egy ostoba mondás szerint az asszony verve jó. A gyerek pedig büntetve? Épp a gyermekvédelem által? Ideje volna felülvizsgálni és korrigálni az elmúlt évek hibás és veszélyes joggyakorlatát, valamint megakadályozni, hogy a gyermekek védelmére létrehozott szervek a gyermeket büntessék!
Úgy tűnik, nincsenek szinkronban a jogszabályok. A büntethetőség korhatárát már évekkel ezelőtt 12 évre csökkentették súlyosabb bűncselekmények esetén. Ezzel szemben elmaradt az, hogy a családjogi rendelkezéseket is hasonló elvek alapján módosítsák: még mindig 14 év a korhatára annak, amikor egy gyermek a gyámhivatal előtt kifejezheti szabad akaratát arra vonatkozóan, hogy például kíván-e kapcsolatot tartani a tőle különélő, akár bántalmazó szülőjével. Ideje lenne a családjogban is megvalósítani a büntetőjogban megvalósított módosítást, és a szabad akaratnyilvánítást 14 éves korról levinni 12 éves korra. Ez persze csak egy hajszálnyi előrelépést jelent, ugyanis semmilyen életkorban nem szabadna megtörténnie, hogy a gyermeket akarata ellenére kapcsolattartásra kényszerítik az őt testileg-lelkileg bántalmazó szülővel. Akarat híján valóban hosszú út vezet a kényszerláthatás felszámolásához, de addig is egy lépés lehet a szabad akaratnyilvánítás korhatárának a csökkentése.
Időnként láthatók ugyan próbálkozások, még sincsenek felmutatható eredmények a családon belüli erőszak felszámolásában. Hatékonyabb, erőteljesebb, valóságosabb lépésekre volna szükség. Jó volna, ha lenne egy külön áldozatvédelmi kormánybiztos ezen feladatok felügyeletére. A gyermekjóléti szolgálatok, a gyámhivatalok és a rendőrség sok esetben rendszerabúzust valósítanak meg, azaz hatósági eszközökkel tovább bántalmazzák a sértetteket ahelyett, hogy az elkövetőt vonnák felelősségre. Jó kérdés, hogy nem valósul-e meg emberiesség elleni bűncselekmény azáltal, ahogyan a hivatalos szervek (nem) kezelik a gyermekek és nők elleni erőszakot, amikor nem az áldozatoknak nyújtanak védelmet, hanem az elkövetőket veszik pártfogásukba; amikor a hivatalok rendszeresen és szisztematikusan arra kényszerítik az áldozatokat, hogy eltűrjék az erőszakot, a testi, lelki és anyagi sérelmeket tovább súlyosbítva.
Míg egy állat (szurikáta, teknős, kutya, egyéb) elleni támadás azonnali bíróság elé állítással jár, addig egy kiskorú veszélyeztetése miatt évekig is folyhat nyomozás, de az is előfordulhat, hogy végül a rendőrség mulasztása miatt kell megszüntetni az eljárást. A bántalmazó pedig szabadon kószál, és felbátorodik, hiszen nincs következménye az akár évekig tartó erőszakos cselekményének. Nem kést döf az áldozatába, hanem tűvel szurkálja naponta többször, amit egy felületes és szakszerűtlen eljárás nem képes feltárni. Sajnos annak sincs következménye, ha gyámügyintéző, ügyész, rendőr vagy bíró valósít meg tisztességtelen, visszaélésszerű magatartást. Hasznos volna néha példát statuálni, hogy a szakma kivesse magából az ártalmas tisztviselőit.
Érdemes külön figyelmet szentelni a „nők a nők ellen” típusú megnyilvánulásokra is. Fogalmuk sincs, hogy mennyit árthatnak egymásnak. Ilyenek a hamis bejelentések például szexuális visszaélésről. Noha igen elenyésző a valótlan tartalmú feljelentések száma, annál súlyosabb károkat okoznak azoknak, akik valóban abúzust elszenvedtek el. De egyes uszító, szélsőséges megnyilvánulások is a célokkal ellentétes hatást váltanak ki. Hiteltelenség is időnként megfigyelhető, amikor éppen az kelt botrányt maga körül, aki minden segítséget megkapott a gyermeke védelme érdekében, csak éppen nem élt vele. Ezzel szemben az áldozatok többségénél fennáll a valós veszély, de nem hisznek nekik, védelem helyett vegzálás és büntetés jut nekik.
Az értelmesebb feministák már a társadalmi egyenlőségről is lemondanának annak érdekében, hogy bármiféle előrelépés történjen a nők és gyermekek elleni erőszak felszámolásában. Radikális társaik viszont hallani sem akarnak erről, őket csak addig érdekli a családon belüli bántalmazás, ha azzal együtt gender eszmék is helyet kaphatnak. Gyakorlatilag azonos szinten kezelik a gyermekjogokat a homojogokkal, ebben hasonlítanak a jobboldali aktivistákra. Aki azt írja egy hírhez, hogy Magyarországon migránsok nélkül is erőszakolnak nőket és bántalmaznak gyerekeket, könnyen megkapja a „libsi lotyó” jelzőt. Aki elmondja, hogy nem hisz az Isztambuli egyezményben, azt azzal támadják, hogy „annyi esze sincs, mint egy átlagos buta férfinak”… Vagyis ténylegesen politikai hisztéria szintjére süllyed a hozzátartozók közötti erőszak, miközben a veszély valós és tragikus kimenetelű.
A jogszabályok valójában lehetővé tennék a hatékony beavatkozást, csak éppen a jogalkalmazók nem teszik ezt lehetővé. Szánalmas, hogy az eszköztelen szociális munkásokra tolják a feladatot, akik azonban nem tudják megoldani a hozzátartozók közötti erőszakot. Mert mit tud tenni egy segítő, ha a rendőrség nem végzi megfelelően a munkáját? Mit tud tenni egy családgondozó, ha a nyomozó szervek nem védik meg a sértetteket például a zaklatásoktól és egyéb visszaélésektől? Mit tud tenni a gyerekjólétis a kiskorút nevelő családnál, ha az erőszakot a különélő szülő követte el?
Sok a tennivaló. Első lépésben talán az alkalmatlan „gyerekvédőktől” kellene megszabadulni: ha segíteni nem tudnak, legalább ne ártsanak! A rendőrség helyett pedig jó volna a megyei ügyészségeken létrehozni egy külön munkacsoportot a családon belüli erőszakos ügyek kivizsgálására. Hátha egyszer Magyarország gyermekvédelmi paradicsommá változik…
Kép: Free-Photos / Pixabay
Eltűnt egy 11 éves kislány Oroszlányból – a rendőrség a lakosság segítségét kéri