Csapatépítés kontra családépítés – hány házasság botlott el azon a bizonyos hétvégén?

Persze dolgozó nőként azért én is megfordultam már csapatépítő programokon és tréningeken (parti vagy feladatok).  Bevallom, szeretem az ilyen elvonulásokat, ahol makulátlan ruhában és magas sarkú cipőben lehetek, parfümillatot árasztok, hajam lágy hullámokban omlik a vállamra, és a körmömön is friss a gél lakk – és nem lógatom ám egyiket se a felmosó vízbe! Nincs mit tenni, szólított a cég, sajnos a hétvégét muszáj rááldozni! Át kell, hogy lépjem végre a komfortzónámat, hogy meg tudjam mutatni a rejtett képességeimet, hogy a munkatársaimmal kooperáljak, és az eddig még kihasználatlan tehetségeimet meglobogtassam.

Hívást kaptam, a megjelenés „igen erősen ajánlott”, és mivel időre van szükség a megnyíláshoz, bizony ott is kell aludni. A cég szállást foglalt, tonhalas szendvicseket rendelt, és este már rotyog a bográcsban a jóféle étek, hűvös borospoharak telnek szőlőnedűvel.  Idén forgatóstábot játszunk, tavaly festőszeánszon voltunk, jövőre jöhet a tokaji borvidék, vagy welness szálloda, esetleg sárkányeregetés…

Hogyan lopakodott be ez a tevékenységi forma ilyen természetes módon a családok életébe? Az ötven-hatvan éves múlttal rendelkező elvonulásoknak mára már kőkemény hagyománya van, nem is komoly az a munkáltató, aki nem költ vezetőképzésre és csapatépítésre. Az eredmények magukért beszélnek: ha a munkatársak között baráti a viszony, ha a klikkek közötti falat sikerül áttörni, ha bizalom van a csapatban, akkor a dolgozók sokkal elkötelezettebbek a munkáltatójuk felé, kisebb az elvándorlási hajlam, jobbak a termelékenységi mutatók. Megéri feltörni a perselyt, és külsős céget megbízni a feladattal.

Hogyan lett magától értetődő mégis az, hogy a fehér- vagy kékgalléros csapatot vezető cég kisajátíthatja a dolgozó hétvégéjét? És nem is a szabadidőről beszélek, nem. A „ledolgozott munkaóra” kiadható később szabadságként, vagy akár pótlékként kifizethető, nem ez a probléma. Sőt, tekinthetjük az odaszánt időt akár szórakozásnak is. Én arról beszélek, hogy miképp tud egy férfi vagy feleség versenyezni a párja munkáltatójának ilyen irályú lehetőségeivel és erőforrásaival?

A családot ki edzi? Ki gamifikálja, azaz ki biztosít számára olyan játékos feladatokat, melyek segítik a konfliktusok feltárását, és elsimítását? Ki elemzi az otthoni informális hierarchiát? A párok hogyan modellezik azokat a családi szituációkat, melyek számukra mindennapi kihívást jelentenek, és hogyan növelik a családon belüli munkavállalás iránti elkötelezettséget? Ki coaching-olja a mosogatás és meseolvasás közötti munkamegosztást? Hogyan lesz a családi személyközi interakció hatékonyabb, ha az otthon maradó félnek láthatatlan, épp a legjobb formájukat nyújtó munkatársakkal kell versenyeznie, akik estére már kellően oldottak ahhoz, hogy őszinték és kitárulkozók legyenek?

Humor és jókedv, ezek kísérik a kalandos-felfedezős team building-eket. Az otthoni hétköznapokat ki motiválja, erősségeinket és gyengeségeinket ki térképezi fel, és teszi összehangolttá a családi teljes működést?

Arról beszélek, hogy

az oldott légkörrel együtt járó kísértésnek hányan tudnak ellenállni?

Ki meri kimondani, hogy az elvonulós tréning rendkívül erős kísértés a házasok számára?

Ki tud számot mondani, és adni arról, hogy hány házasság botlott el azon a bizonyos hétvégén?

A komfortzóna tényleg arra való, hogy átlépjük?

Indexkép: Depositphotos