L. története.
Drága feleségem!
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen levelet kell írnom neked, de most mégis eljött ennek az ideje. Sokat őrlődtem, mire meghoztam ezt a döntést, de most már biztosan tudom, érzem, hogy ez így nem mehet tovább.
Tudod, te voltál életem szerelme. Emlékszel, amikor megismerkedtünk? Tele voltunk élettel, tervekkel, és ami a legfontosabb: boldogok voltunk. Úgy éreztük, hogy ha együtt vagyunk, miénk a világ. Hogy megállíthatatlanok vagyunk és nincs olyan akadály, amit együtt ne küzdenénk le. Kitartottunk egymás mellett a legnagyobb bajban is, például amikor meghalt édesapád, vagy amikor én elvesztettem az állásomat.
Nem is volt kérdés számomra, hogy te vagy az a nő, akivel le szeretném élni az egész életemet. Akit látni szeretnék megöregedni, a kis mosolygós ráncaival együtt.
Ma már azonban nem vagyok ebben olyan biztos. Fáj, nagyon fáj kimondani, de úgy érzem fenekestül felfordult az életünk, mióta a kislányunk megszületett. És te már nem az a nő vagy, akibe régen beleszerettem.
Amikor a kislányunk megszületett, te kiraktál a közös ágyunkból, az intimitás pedig teljesen megszűnt kettőnk között. Én igyekeztem helytállni apaként és férjként is, de te nem hagytad. Ha ki akartam venni a részem, például az esti fürdetésben, te mindig ellökted a kezem, hogy inkább majd te csinálod, mert én úgysem tudom, meg azt nem úgy kell. Esélyt sem adtál arra, hogy én is megpróbáljam. Öltöztetni, pelenkázni vagy etetni. Amikor segíteni akartam, azt mondtad, hogy én úgyis rosszul csinálom.
Próbáltam türelmes lenni, beszéltem erről a kollégáknak is és ők is azt mondták, hogy ez egy ilyen időszak, túl kell lépni rajta.
És én próbáltam. Tényleg próbáltam.
De azóta már 4 év eltelt, és hiába lett óvodás, és hiába nem szoptatsz már, te még mindig olyan rideg vagy hozzám.
Úgy érzem, én már csak arra kellek ebben a családban, hogy dolgozzak, hogy hozzam haza a pénzt, hogy vásároljak be, és vigyelek el titeket autóval oda ahova szeretnétek. Ezeken kívül pedig jobb, ha úgy teszek, mintha nem is léteznék. Mert én még arra sem vagyok jó, hogy játsszak a kislányunkkal. Ha hancúrozunk, az szerinted durva játék, ha meg leülök vele rajzolgatni, máris rámszólsz, hogy miért nem mutatom a helyes ceruzafogást. De még mesét nézni sem tudok vele, mert akkor meg az a baj, hogy túl sokat van képernyő előtt.
Úgy érzem, hogy bármit csinálok, az rossz. Hogy csak megtűrsz magad mellett, mert én vagyok a kenyérkereső, és hogy már nem is szeretsz.
Hol van a régi tűz, hol van az a vagány, mosolygós csaj, akit megismertem?
A mindennapok teljesen felőröltek bennünket, sokat veszekszünk semmiségeken és nem értem, hogy jutottunk el idáig, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól.
Nem vagyok az a férfi, aki követeli, hogy minden éjszaka legyünk együtt, de az hogy te 4 éve kiraktál az ágyunkból és eszedbe sem jut az intimitás, az számomra felfoghatatlan.
Hiányzol. Nagyon hiányzol. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, megkérdezném, hogy csináljuk ezt úgy, hogy jobb legyen. De úgy érzem már késő. Hogy már nem lehet ezen változtatni.
Nem akarom és soha nem is akartam, hogy a kislányunk csonka családban nőjön fel. De az sem jó neki, ha érzi a mindennapos feszültséget. Úgyhogy arra kérlek, gondold át, amiket leírtam és ha te is úgy érzed, akkor fájó szívvel, de el kell búcsúznunk egymástól.
Szeretettel ölellek!
Férjed
Indexkép: Depositphotos.com
Ellenőrizd idős hozzátartozód személyijét: augusztus 3-án érvénytelenné válhat, értesítést nem küldenek