Családi internet?

Michael Ende a szívemből szólt, hasonló a félelmem: „ A jövő, a léglökéses gépek és az elektronikus agyak kora lesz. A specialisták és szakemberek egész hadserege szükséges, hogy a rengeteg gépet KISZOLGÁLJÁK. „
Hát, az én gyermekem nem fog ott hajladozni egy gép előtt! – gondoltam én.
Ezért minden erőmmel tiltakoztam az Internet ellen – persze egyedül a családban. A hatéves fiamtól kezdve, a még számítógépet soha nem használt nagymamáig, mindenki egyetértett: nem lehet élni, ma már a világháló nélkül!
Én viszont ellenkeztem!
Bevallom: a békénk szétzilálásának újabb eszközét, a kommunikációnk ellenségét láttam benne.
Mit tehettem? Okos érvelés, érzelmi ráhatás, cinikus piszálás, hetekig tartó sütemény megvonás… hasztalan volt minden. Az Internet jött és én felkészültem: mindig ül majd valaki a gép előtt, persze mindig egyedül, a többek meg majd mögötte sorakoznak: Mikor jövök már én!?
Nem attól féltem, hogy majd erőszakos, vagy erkölcstelen dolgok özönlenek az otthonunkba, hiszen kicsi koruktól tudatosan tanítjuk a gyerekeinket, hogyan válasszanak igényes és építő szórakozást. De mégis. Most egyetlen kattintással elérhető mindaz a csábítás aminek, már olyan sok gyerek, kamasz, és felnőtt a csapdájába esett. Mi tagadás, féltem.
Szóval, a családom ült az Internet előtt, én a másik szobában duzzogtam. Tüntetőleg elkezdtem a virágaimat rendezgetni. Lássák csak, én… milyen igényes időtöltést választottam!
De nem igen figyelt rám senki. Maradtam hát a fikuszomnál. Bár bevallom evvel sem igazán boldogultam. Nagy, nehéz levelei, mindig elhúzzák valamerre a még gyenge, formálódó törzsét. Hol erre dől, hol arra dől. Az egyik levele lóg, a másik kifordul… Igaz, gyakran változtatom a helyét, a levelei, pedig követik a fényt, persze, hogy össze-vissza csavarodnak. Szóval: girbe-gurba, rendezetlen növényke lett belőle.
– Tegyél mellé egy jó erős karót, és kötözd hozzá! – mondta a szomszédom.
Egy alkalommal, amikor nála jártam, láttam, hogy tapasztalatból beszél. Az ő virágai rendre kikarózva egyenes szárral sorakoznak. Nem csak az apró zöldek mellett van ilyen támaszték, mind kikötve, beállítva, megtámogatott törzzsel álltak. Bár az egyenes száron kívül, semmi nem volt rajtuk „szimmetrikus”. A „hely szűkéhez” szabva a levelek, megmetszve, irányítottan kikötözve az ágai.
Hát, nem tudom.
Leültem a fikuszom mellé.
– Nézz a szemembe! Ez az, amit szeretnél? Jó erős karót? Kikötözést?
A növény nem válaszolt. Talán ő sem tudja, mit akar. Vagyunk így néha ezzel, fikuszok is, szülők is.
Aztán egy hirtelen ötlet: áttelepítettem szegényt egy világosabb helyre. Alig telt el egy-két nap, és olyan büszkén emelte fel a leveleit, mint aki jelzi: jó itt nekem!
Azóta rendszeresen forgatom, ezáltal formálom: kaphat a fényből is, az árnyékból is minden oldala.
Többet nem kellett tennem. Megtalálta az egyensúlyát önmagától, elég volt csak lehetőséget adnom hozzá.
Mi lett az Internettel? Nem bírtam sokáig a duzzogást. Arra gondoltam: talán, a gyerekeim sem akarják azt a karót.
Próbálok ideális helyet keresni nekik is, kicsit forgatni őket. Helyet keresni a net-en, mi az, ami úgy szórakoztat, hogy közben építgeti formálódó kis egyéniségüket. Találtam sok ilyet!
A kisfiammal együtt nézünk diafilmet, új meséket olvasunk…/ tudom, hogy könyvből az igazi, de hát…/
A lányommal „tündéres” oldalakon ábrándozunk, Momo történeteiről. Anyagot gyűjtünk a tanuláshoz.
… A 16 éves fiam, igen, vele kicsit nehezebb. Megkértem segítsen nekem ő. Megérteni, megismerni új lehetőségeket, hiszen informatikát tanul. Egyenlőre döcög a dolog: amit egyik nap elmagyaráz, azt másnapra elfelejtem. Ha két dolgot magyaráz el, egyszerre, akkor egyiket sem értem…
De mégis, lám, lehet ez is családi szórakozás.
Mert ha fikusz, ha gyerek azért szüksége van ránk.
Kell, hogy tudja: – Itt leszek melletted, s ha kell, majd fordítalak, a fény felé.