NAPLÓ – …mesélj nekünk: mit kaptál karácsonyra?

A nyüzsgő, zsibongó osztályból kitűnik egy kislány, a csendessége vonzza a tekintetet. Nem jelentkezik, nem kiabál, pedig az osztályból a legtöbben majd kiesnek a padból, alig várják, hogy elmondhassák történetüket, s amíg erre nem kapnak lehetőséget, megbeszélik egymás közt.
A tanárnő megelégeli a zsongást:
– Gyerekek! Ez így nem lesz jó! Menjünk inkább sorba… Nyugalom, mindenkire sor kerül.
Visszaereszkednek a gyerekek a padba. A tanítónő a kezével int, hogy az első oszlopban, az első széken ülő, elkezdheti a történetét.
– Nos, mesélj nekünk: mit kaptál karácsonyra?
Jönnek a felsorolások egymás után: játékokról, meglepetésekről. A játékok összekacsingatást, kuncogást, a cd-k, mobiltelefonok elismerő tekintet, vágyakozó mosolyt váltanak ki.

A kislány, az utolsó padsor, utolsó székén, bele-bele hallgat mások élményeibe, majd elfordítja fejét, s hosszan bámul kifelé az ablakon. Koszos iskolatáskája, félig becsukva, hanyagul a pad alatt. Bekötetlen füzet, könyv, piros ceruza szerte szét az asztalán. Ruhái össze nem illő színekben, kislányhoz nem illő formában. És mind ehhez a rövidre, vagy inkább formátlanra vágott haja. Igen rövid, sokáig kitartó frufruval.

Az osztály lelkesedése viszont egyre nő, és a történetek hossza is. Az élmények kezdenek egységesebb képet ölteni, ismétlődnek a felsorolások. Az ajándéközönöket hallgatva, naiv kisgyerek szemek, nagyra nyílnak a csodálkozástól, figyelőn tátva marad egy-egy száj. A gyanakvóbbak pedig, megjegyzik: – Na, persze, el is hisszük!
Egyre közeledik a lehetőség, a hátsó padban ülőkhöz, s az osztály fele már unatkozik, a többiek még izgatottan várják, hogy rájuk kerüljön a sor.

A kislány a hátsó padban pakolni kezd. Füzetét, könyvét bedobja a táskába, majd a ceruzát is, s a táskáját egy-két rúgással a helyére igazítja. Az óra végét sietteti, pedig még van egy kis idő.
Hirtelen megszólítja őt a mellette ülő. A lány rábámul… majd akadozva válaszol neki, a közben arca egészen megváltozik, valami más fajta izgalom következik. Látszik rajta, ez a helyzet sem idegen számára. Nem ez lesz az első hazugság. Kilenc éves korára már sok kínos kérdést átél egy gyermeklélek. Néhány hete, amikor ajándékozáshoz kalapból húzták ki a neveket, kis meglepetést kellett volna venni. Anya otthon azt mondta:

-Ugyan miből?

A gyerek nem erőltette, nem nyafogott. Másnap elmondta az iskolában: ő, inkább… nem szeretne ajándékozni. Az tanítónő, nem értette. Nem értette, csak megjegyezte később a tanáriban: hát, igen, így nem fog beilleszkedni a közösségbe.

Sokan beszélgetnek az osztályban, így a tanítónőnek egyre többet kell fegyelmeznie, majd taktikát változtat: mond néhány mondatot az udvariasságról, és a tapintatos viselkedésről.

A lehetőség most a hátsó padhoz ért. A kislány rámered a mellette ülőre: – Mondjad te.

Az osztály zsongása megállíthatatlan. Az első fele, már az óra végét várja, a székekből fel – felállnak, mindjárt kicsengetnek, és őket már csak az érdekli: vajon ki ér le először az udvarra. Nagy a zaj.
Csupán néhány gyerek figyeli, ahogy a tanárnő szemével végre int az utolsó gyereknek:
– Te következel.

A lélegzet benn szorul, mintha valami váratlan jött volna… majd nagy levegő… és kezdené…

De mégsem.
Megszólal az óra végét jelző csengő. Élesen, hosszan, időt hagyva a figyelőknek: na, mi lesz most?
A tanítónő tétovázik. Az osztály fele már az ajtóban lökdösődik, a többiek kérlelőn néznek: ők is ki akarnak menni az udvarra, olyan rövid a szünet!
– Na, jó… Nagyon elfutott az idő… sajnos.
A fiúk erre már fel is tépték az ajtót, kinn a folyosón rohannak. A többiek is felpattannak, pakolnak, sietnek… a tanító néni tétovázik, majd közelebb lép a kislányhoz, aki még mindig ül, s nagy szemeit le sem veszi a nevelőjéről. Még közelebb lép hozzá, hogy meghallhassa a zajban, mit mond neki:

– A következő óra elejéből majd elcsípünk egy kicsit, és meghallgatunk téged is.  Jó lesz így?

A kislány csak bámul tovább: ha lehetne is ezen változtatni – Kinek lenne hozzá bátorsága?