Jordan a Love What Matters Facebook-csoportban osztotta meg a történetét. Mint írja, mindhárom gyermeke a „nehezebb” babák közé tartozott. Hasfájás kínozta őket, nehezen bírták éjjel magukban, ő pedig gyakran már együtt sírt velük a fáradtságtól és a tehetetlenségtől. Rossz anyának érezte magát, olyannak, aki képtelen nyugalmat biztosítani a gyermekeinek.
Egy napon aztán eszébe jutott egy történet, amit még az édesanyja mesélt neki. Jordan bátyja, Justin szintén igen nehéz eset volt. Folyamatosan fájt a hasa, és legszívesebben éjjel-nappal az anyján csüngött volna. Egy vasárnap a templomi istentisztelet közepén fakadt sírva, ezért édesanyja elvonult vele a baba-mama szobába. Itt egy másik nővel találkozott, akinek a gyermeke édesdeden aludt a mellkasán, még Jordan kiabálása sem riasztotta fel.
– Mi a titkod? Hogy csinálod, hogy ilyen könnyen kezelhető a kisfiad? – kérdezte a másik anyukától félig viccesen, félig szinte könyörögve.
– Az az igazság, hogy ő nem az én gyerekem – válaszolta a hölgy. – Nevelőszülő vagyok, és ő valójában nem könnyen kezelhető. Élete első néhány hónapját folyamatos sírással töltötte, de senki nem reagált rá. Soha senki nem jött oda hozzá. Nála nem működött a sírás. Abbahagyta. Most már soha nem sír. Örülj neki, hogy a te fiad sírós! Azt jelenti, hogy bízik benned, bízik abban, hogy jönni fogsz.
Azóta, hogy ez a történet eszébe jutott, Jordan máshogy néz a síró gyerekeire. Most már tudja, nem azért sírnak, mert ő rossz anya, hanem épp ellenkezőleg: azért, mert jó. Arra biztat minden más kimerül anyukát is, hogy vésse eszébe: a baba azért sír, mert tudja, hogy választ kap rá.
Sírva hagyott generációk
Sajnos az elmúlt évtizedekben-évszázadokban kevesen gondolkoztak hasonlóan. A hagyományos paraszti kultúrákban előfordult, hogy az anyák gyermekeiket a hátukra kötözve dolgoztak, de sokkal elterjedtebb volt, hogy a földekre indulva a csecsemőt a nagymamára hagyták, aki szintén a háztartás gondjaival volt elfoglalva, és se ideje se energiája nem volt egész nap a babát nyugtatgatni. Ezek a kicsik azonban még mindig jobban jártak, mint azok, akiket a szántóföldön egyéb lehetőség híján egész napra a földbe ástak ülő helyzetben, hogy ne kóboroljanak el, vagy azok, akiket anyjuk az asztal lábához kötözött, hogy amíg a munkájuk miatt nem tudtak rájuk figyelni, ne tegyenek kárt magukban.
Ezek az anyák azonban, amikor módjuk volt rá, igyekeztek csecsemőjüket a maguk közelében tartani. A huszadik század „felvilágosító” munkája azonban ezt is igyekezett gyökerestül kiirtani. Hermann Alice Emberré nevelés című, 1946-ban kiadott könyvében arról ír, hogy a síró csecsemőt szigorúan tilos felvenni és megetetni, mert meg kell tanulnia uralkodnia az ösztönein. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a későbbi fejezetekben Hermann mai szemmel is meglepően modern nézeteket fejt ki a gyermek tiszteletéről és a tekintélyelvű nevelés káros voltáról).
Egy generációval később még mindig itt tartott a tudomány. Velkey László 1984-ben, a Gyermekeink gondozása, nevelése című könyvében arra tanította a szülőket, hogy éjjel síró újszülöttjükhöz ne menjenek be a szobába. Így a kicsi néhány éjszaka alatt megtanulja, hogy felesleges követelőznie, úgyse figyel rá oda senki. A szomszédoktól előre is kérjünk elnézést, meg fogják érteni.
Noha még ma is vannak hívei az „alvástréningnek”, a szakemberek és a laikusok többsége azon az állásponton van, mint a hölgy a templomban annak idején. Ahogy Ranschburg Jenő fogalmazott: ha a sírásra válasz jön, azzal a gyerek azt tanulja meg, hogy „érdemes megszólítani a világot, mert a világ válaszol.”
Fotó: Aleksandr1982 / pixabay
Először adtak agykárosodott újszülötteknek terápiás céllal anyatejet orrjáratba hazánkban