A modern nyelvoktatás gyökerei a régi nyelvek – elsősorban a latin – tanításának módszereire nyúlnak vissza.
A latin nyelvet a középkorban általában kolostorokban tanították, nemzetközi kommunikációs eszközként szolgált, s ez így maradt kb. a 17.századig, amikor a latin nyelv kommunikációs szerepét fokozatosan átvette a francia. A latin azonban nem tűnt el, hanem tanítása során a kommunikáció helyett nagyobb hangsúlyt fektettek az úgynevezett "receptív" készségek (pl. a szövegértés) fejlesztésére, és a nyelv tanulását "szellemi tornagyakorlatnak" tekintették. Az órákon főként a nyelvtannal foglalkoztak, fordítottak, és tanulmányozták a szövegek stílusát. Ezt a módszert nevezzük nyelvtanozó-fordító módszernek (Grammatik-Übersetzungsmethode, avagy GÜM), és a latint, illetve egyéb holt nyelveket még ma is kizárólag ezzel a módszerrel oktatják.
A modern nyelvek "karrierjük" kezdetén egyáltalán nem játszottak fontos szerepet az iskolai oktatásban, és ennek megfelelően nem képzett tanárok, hanem az adott nyelvet anyanyelvként beszélő úgynevezett "nyelvmesterek" tanították őket. A nyelvmester – leggyakrabban tánctanár – "előmondta" a megtanulandó szöveget, a tanulók pedig elismételték. Ez volt az úgynevezett "utánzásos" módszer. (Parliermethode)
A latin az iskolai nyelvoktatásban kb. a 19. század végéig őrizte töretlen vezető szerepét, ami azt hozta magával, hogy az iskolákban egyre inkább tért nyerő modern nyelvek tanításánál is a "nyelvtanozó-fordító" módszert alkalmazták. Ennek a módszernek az volt a hátránya, hogy a tanulók nem tanultak meg az idegen nyelven beszélni.
W.Viëtor nevéhez fűződik a módszertan következő reformja, aki szembefordult a nyelvtanozó-fordító módszerrel, és úgy vélte, hogy a tanulók az idegen nyelvet úgynevezett "direkt" úton sajátítják el, utánzás útján. Ez a direkt módszer nagyon hasonlít a korábban említett utánzásos módszerre, nagy különbség azonban, hogy ebben az esetben nem anyanyelvű, hanem egyetemeken képzett nyelvszakos tanárok tartották az órákat.
1945 után hazánkban bevezették az orosz nyelv kötelező oktatását, és ezzel együtt újra gyakorlattá vált a nyelvtanozó-fordító módszer. A 60-as évek ismét változásokat hoztak – igaz főként a nyugati országokban. A nyelvtanítás ismét új utakat keresett, és a nyelvtanozó-fordító módszer újra háttérbe került. Fontossá vált a beszédkészség fejlesztése, és ezt úgy próbálták meg elérni, hogy a kommunikációs fordulatokat (mondatokat, kifejezéseket stb.) egyáltalán nem magyarázták, a nyelvtannal nem foglalkoztak – viszont rengeteg kommunikációs példagyakorlat volt a tankönyvekben, amelyek alapján a tanulóknak meg kellett volna tanulni beszélni. Ez volt a pattern practice módszer. A utánzásos, illetve a pattern practice módszer alapjaira épülnek az audioviziális – audiolingvális oktatási módszerek, mint pl. a Villám tanfolyamok, illetve a Berlitz módszer is.
A 60-as évek vége, és a 70-es évek eleje óta az idegennyelv oktatásban irányadó módszer a kommunikatív módszer Hogy ez mit takar pontosan ? A nyelvoktatás középpontjában a négy alapkészség – hallás utáni értés, beszédkészség, olvasás értés, íráskészség – áll, amelyeket a tanítás során egyenlő mértékben kell fejleszteni. Fontos, hogy kialakuljon a nyelvtanulóknál egy ú.n. kommunikatív kompetencia, melynek lényege, hogy a tanulók tisztában vannak pl. azzal, hogy adott helyen, időben és helyzetben melyik szó, kifejezés alkalmazandó. A kommunikatív, interkulturális módszer már nem csak a nyelvtanítást tűzte ki célul, hanem azt is el szeretné érni, hogy a nyelvtanulók megismerjék az idegen kultúrát – és tolerálják azt.
Szakértőnk várja kérdéseiket itt!
Eltűnt egy 11 éves kislány Oroszlányból – a rendőrség a lakosság segítségét kéri