Az elcserélt kabát esete

Egy hipermodern üvegépülethez jutottam.

A portán kaptam egy látogató kártyát. Eltettem. Amúgy nem értem, miért kell valamit annyira modernre tervezni, hogy a nyomorult látogató teljesen elvesszen benne, és tisztára hülyén viselkedjen… Én ugyanis ezt tettem…

A keresett iroda, ahol vártak, ugyanis a hatodikon volt, ahová lifttel lehetett feljutni. Csak azt a liftet előbb le kellett hívni a földszintre. Nézem, keresem, hol a gomb. Láttam valami kidudorodót a falban, hát  esküszöm,  ekkorát még nem láttam. Kérdés, miért pont a lift mellé teszik… A portás mögöttem furcsa hangot hallatott, majd azt mondta, hogy inkább jobbra keressem a gombot. Az ő irányítása alapján: -„Jobbra, még egy kicsit, lejjebb, na, az a lift gomb” sikerült rálelnem a falba süllyesztett hívó gombra. Rettentő kínos volt. De a  lift végre megérkezett, beszálltam, és huss, máris a hatodik emeletre értem.

Itt újabb megpróbáltatás várt. Ugyanis hiába volt kilincs a – szerencsére – üvegajtón, azon bejutni mégsem lehetett, hiába rángattam a kilincset. Szerencsére – vagy nem – többen látták, hogy ott szenvedek az üveg mögött, és legott a segítségemre siettek.

Ezek után a megbeszélés már piti, unalmas dolognak számított, és semmi érdekes, vagy izgalmas esemény nem történt közben – igyekeztem végig koncentrálni. Dolgom végeztével az előzőleg állófogasra zsúfolt kabátomat nagynehezen megszabadítottam a többi, rajta hemzsegő kabáttól, és belebújva távoztam az irodából. Az üvegcsapdán sikeresen átjutottam, mert valaki épp kifelé indult, így sikerült vele kislisszolni…

Lifttel lementem a földszintre. A látogatókártyát leadtam a pultnál. Emelt fővel távoztam az épületből. Pár lépés után azonban valami furcsát éreztem. Vagy én mentem össze, vagy a kabátom nyúlt meg amíg én tárgyaltam. Ugyanis idefelé jövet még combközépig ért, most meg a térdem alá… Benyúltam a zsebébe. Egy kék kötött kesztyűt húztam elő. Életemben nem láttam ezt a kék kötött kesztyűt. A francba!

Vissza az üvegpokolba. Igyekeztem derűs arcot vágni, miközben újra elkértem a látogatókártyát a portán. Persze, furcsán néztek rám. Csak reménykedni tudtam, hogy mire újra lejövök a földszintre, nem várnak fehér köpenyes ápolók szelíd mosollyal az arcukon, kényszerzubbonnyal a kezükben.

Újra fel a hatodikra. Persze most már simán lehívtam a liftet. Mit tesz a gyakorlás! S a hatodik emeleten végre megvilágosodtam. Ugyanis ha a látogatókártyát odatartottam a falon lévő kis dobozhoz, ki tudtam nyitni az üvegajtót! Hát, kérem, ezért kellett nekem visszajönni. Életünk célja a tanulás, új ismeretek gyűjtése.

Végigsiettem a közönyös vagy épp csodálkozó arcok előtt, nem nézve semerre, a célfogast megközelítve, azonban egy feldúlt arcú, sápadt fiatalember ugrott elém. „Te jó ég! Rám hoztad a szívbajt, amikor elmentél a kabátomban. Mindenem benne van a zsebében.”
„Ok, bocsi, nem vettem észre, ez is fekete, az enyém is fekete” – dünnyögtem kicsit zavartan. Talán tarkább kabátra kéne áttérnem… De ezt ő már nem hallotta, kabátját kiragadva a kezemből, izgatottan elrohant a kijárat felé.

Másodszorra, már jól megnéztem, hogy tényleg az én kabátomat veszem-e fel. Persze, tudtam volna még válogatni, volt ott mindenféle színű, és szabású fazon, de nem akartam, hogy totálisan megutáljanak. Így magamra kaptam fekete kabátom, és bájos mosollyal távoztam. A látogatókártyám kecses mozdulattal használtam a kijárati üvegajtónál, mintha világéletemben így közlekedtem volna.