Kik azok a kulcsos gyerekek?
Az én kulcsom egy pertlin lógott a nyakamban, amely kétségbeejtő neon zöld színben pompázott. Kapucnis pulcsim (kengurunak nevezték) alá gyömöszöltem a kulcskarikát, de cigánykerék-hányás közben az arcom előtt lógott, sőt, rossz esetben a fogamnak is koccant…
A kulcsos gyerekek kifejezést egy német pszichológus, Otto Speck alkotta, de ezzel mi nem sokat törődtünk. Az igazi kulcsos gyerek töményen városi teremtmény volt, azon belül is egyértelműen lakótelepi.
Kép: Fortepan / Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ
Ránk iskola után és szünetekben nem vigyázott felnőtt, hanem saját kulcsot kaptunk a lakásunkhoz és a panelházak tövében görkorcsolyáztunk meg bandáztunk, amíg a szülők dolgoztak.
Olyan világban éltünk, melyben gondoskodnunk kellett saját szórakoztatásunkról és meg kellett tanulnunk elfoglalni magunkat. Nem is zavartattuk magunkat.
Iskola után hason fekve olvastam az ágyon keresztben feküdve és anyukám könyvgyűjteményét dézsmáltam titokban. Régi angol drámákat olvastam és édesanyám Égő falvak című könyvétől halálra rémültem. Anna Frank naplója ott lapult az előszobaszekrényünkben, hamarabb olvastam a bujkáló üldözött lány naplóját, mint hogy történelemből elértük volna a középkort. Azt csináltam, ami később a munkámmá vált, arról gyűjtöttem tudást, ami érdekelt, anélkül, hogy különfoglalkozásra jártam volna.
Anyukámnak nem volt elég pénze, hogy minden nyáron táborokba küldjön minket, és az ingerszegény nyári napközis táborból is elég volt két hét, mert pont azt nem biztosította, amire szükségem volt: az iskolai közegtől való távollétet.
Nemcsak a parkokat szálltuk meg, de a városi vízpartokat, szigeteket, lebontott házak helyén álló grundokat. A létrejövő közösségeknek saját szabályaik voltak, melyeket kénytelenek voltunk észlelni, értelmezni és betartani.
Sokat voltam egyedül is, megtanultam a csend méltóságát és lehetőségeit megélni. Tudom azóta is, hogy a fontos dolgok mindig a csöndben történnek.
Az utcán kevesebb autó volt, lassabban mentek, és a gyerekek nevelésébe bevonódtak az arra járó felnőttek. Mindig volt nálam némi pénz „limó”-ra (limonádépor) és fagyira, de a fagylaltos egy idő után elmondta nekünk, hogy az üres tölcsérért is fizetni kell.
Ha túlságosan messzire merészkedtünk elképzelésekben, térben vagy időben, mindig volt valaki, aki határt szabott a túlzó vágyainknak. A játszótérről a közvilágítás bekapcsolásakor kellett felmennünk, tehát figyeltük a lámpákat. Csilla barátnőm nagymamája hét óra után gyakran rohant le az otthonkájában és ijedt arccal bejárta a játszóteret. Többnyire a poroló alatt talált meg minket, ahol a hazatérő apukáknak könyörögtünk, hogy segítsenek felkapaszkodni a nyújtónak is beillő eszközre. A leugrás egyedül is ment…
Kép: Fortepan / UVATERV
A szabadon eltöltött időre kaptunk feladatokat, amiket szokás volt számon kérni. Ha elkészítettük a bunkert és túlvoltunk a „betonfogó” nevű játékunkon (csak mászókára szabadott lépni), borsót fejtettünk vagy átrendeztük a spejzot.
Az otthonhagyott főtt étel helyett gyakran izgalmas kreációk készültek a konyhában, és néha olyan dolgok történtek velünk, amiket csak most mesélünk el a szüleinknek. Csatáztunk a többi bandával és közösséget alkottunk a sajátunkkal. Mindent megbeszéltünk a legjobb barátainkkal.
Kép: Fortepan / Péterffy István
Az utcán, a buszon, a boltban mindenki hozzátett egy kicsit a boldogulásunkhoz
Első utazásom a nagymamámhoz pár évesen történt, akkor vonattal mentem – a kis játékvonat a kezemben volt, miközben anyukám ölében ültem. Tízévesen viszont anyukám felrakott a vonatra Pesten, nagymamám pedig leszedett róla Pécsen.
Életrevalók voltunk és biztonságosnak éreztük a világot magunk körül. Fára másztunk, bujkáltunk a pincékben és nem fejlesztett minket senki. Bambultunk, lustálkodtunk és egész délutánokat beszélgettünk át. Hősök voltunk és haramiák. Lógtunk, csellengtünk, strabancoltunk, flangáltunk és kerestük a helyünket a világban. Banánt és narancsot csak karácsonykor kaptunk, de azt is csak a „pult alól”.
Hétfőnként nem volt TV-adás és kék köpenyben jártunk iskolába. Ami engem illet, én délután sem vettem le, nem zavart semmiben. Az élet kérdéseire nem a szüleinktől, hanem egymástól kaptuk meg a válaszokat.
Mézga Gézát Mézga Gézga-ként emlegettük, és rajzfilmbeli feleségétől, Paula-tól tanultuk a zsörtölődő asszonyszerepet.
Rengeteg veszély leselkedett ránk, amitől sokszor csak a jószerencse mentett meg minket.
Bicikli nélkül csak „talpas”-ok voltunk. Magunkkal vittük a testvérünket is. Eléltünk estig mézes, májkrémes vagy lekváros kenyéren. Képeslapokat küldtünk a rokonoknak, és csak évente egyszer szedtük elő a fényképezőgépet.
Később másképp akartuk csinálni, mint a szüleink.
A generációkutatások szerint mi vagyunk az X (ismeretlen) nemzedék, mások szerint maga az „elveszett generáció”.
Mi a bizonytalanságokra úgy válaszoltunk, hogy megkerestük azokat a lehetőségeket, amelyekkel stabilitást biztosíthattunk a későbbi családunknak.
Felnőttként mi lettünk a bázis, a bunker. Szerintünk csak akkor működik a világ, ha tesszük benne a dolgunkat. Nem delegáljuk a feladatokat, szeretünk magunk a végére járni a munkának. Önállóak és találékonyak lettünk.
Most mi vagyunk azoknak a szülei, akik kocsival viszik a gyerekeiket iskolába. Akik a boltba sem engedik le őket egyedül. Akiknek a gyerekei nem a játszótéren csellengnek, hanem az internetes térben.
Indexkép: Fortepan / Fodor András örökösei
Ellenőrizd idős hozzátartozód személyijét: augusztus 3-án érvénytelenné válhat, értesítést nem küldenek