Várjuk a hisztik végét, és hogy ne kelljen legódarabra lépni, de miért?
Miért nem értékeljük a kisgyerekes éveket?
Folyton azt kívánjuk: legyen már vége ennek az időszaknak!
Bárkivel beszélek, akinek már nagyok a gyerekei, mindenki azt mondja, hogy az volt a legjobb, amikor kisbaba volt és csak etetni meg altatni kellett. Persze amikor az ember ott áll a síró csecsemő felett hullafáradtan az éjszaka közepén, és már ki tudja, hányadszor veszi ki a kiságyból, hogy megnyugtassa, akkor nem biztos, hogy így nyilatkozik erről az időszakról.
Sokkal inkább azt kívánja, hogy legyen vége a hasfájós időszaknak.
Aztán egyszer vége lesz.
Akkor azt kívánja, hogy tudjon végre beszélni, hogy könnyebb legyen megérteni, hogy mit akar. Meg persze fejlődjön a mozgása, hogy lehessen vele menni ide-oda.
Aztán ez is bekövetkezik. Akkor meg az a baj, hogy csak olyan dolgokat akar, sőt egyenesen követel, amiket nem szabad. És hogy már bárhová eljut a lakáson belül, és egy pillanat alatt képes belenyúlni a konnektorba, lerántani a terítőt, vagy összetörni egy befőttes üveget.
És akkor azt kívánjuk, bárcsak vége lenne már ennek az időszaknak.
Aztán jön a dackorszak, amikor néha már tényleg egész nap az idegeinken táncol a kicsi.
Mert ugye semmi se jó, és mindenen megy a hiszti. Hogy a kifli túlságosan ,,be van kanyarodva”, vagy hogy miért nem tudja felvenni a lábára ő is a Barbie baba cipőjét, vagy miért nem engedem meg neki, hogy megegye a cigarettacsikket, amit az utcán talált. Ilyen és ehhez hasonló dolgokon is hatalmas kiborulás várható.
És ha ez még nem lenne elég, az egész lakás tele van legódarabkákkal, és valahogy mindig belelépünk egybe, amikor kimegyünk éjszaka pisilni. A kirakóról már nem is beszélve.
És ott van az evés is. Az egész étlap ott van a gyerek pulcsiján és a padlón is. Bárcsak végre megtanulna egyedül enni! – mondjuk sokszor.
Aztán mi történik?
Yan Krukov fotója a Pexels oldaláról
Egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem kell már négykézláb mászni a földön nokedli darabkák után kutatva.
Nem kell a földön csúszva kisautókat tologatni, hogy aztán az összes nadrágunk kilyukadjon a térde környékén.
Elmúlnak az állandó csatározások, a minden nap sírva megyünk óvodába jelenetek, a szennyeskosár sincs már mindig tele saras ruhákkal, és nem sorakoznak kavicsok a pulton egymás mellett minden egyes séta után.
Szabadulni akartunk a rosszabb, nehezebb pillanatoktól és tessék. Egyszer csak megkapjuk. És hirtelen már hiányzik. És bánjuk, nagyon bánjuk, hogy nem értékeltük a kisgyerekes éveket. Hogy csak túl akartunk lenni rajta.
Hiányoznak a jó és a rossz pillanatok is… amik már sosem jönnek vissza
Amikor lefekvés előtt még kétszer kiment pisilni, csak hogy húzza az időt.
Hogy a kádban folyton lefröcskölt nevetve, és rendszeresen eláztatta a szomszédot is.
Hogy minden nap azt kérte, hogy meséljünk fejből, és még ha nagyon fáradtak is voltunk, megtettük.
Hogy sokszor csak úgy gondolt egyet és felmászott a hátunkra, mondván, hogy akkor most lovacskázzunk.
Hogy nyálas puszikat adott mindenhova, miközben az ágyban hancúroztunk.
Hogy azt mondta, amikor sírtunk, hogy anyuci, ne sírj, itt vagyok!
Hogy még ha kialvatlanok is voltunk, volt értelme minden napnak, mert szüksége volt ránk, gondoskodni akartunk róla, és mindent megadni neki.
És még ha idegesített is bennünket az, hogy a legfontosabb dolgaink közepette kezdte üvölteni, hogy: anyaaaaaa, gyereeeee! – mégis jó volt ezt a mondatot hallani nap mint nap. Mert most nem mondja senki. Most csend van. Most mindenki éli a maga életét.
Szóval: bármennyire is nehéz az élet egy babával vagy kisgyerekkel, egyszerűen csak próbáljuk meg élvezni és értékelni minden egyes közösen eltöltött pillanatot! Nagyon hamar elmúlnak…
Yan Krukov fotója a Pexels oldaláról
Indexkép: Depositphotos.com
Olvasd el ezt is: ”Eljön az a nap, amikor utoljára tartod őket a csípődön” – megható videó
Ellenőrizd idős hozzátartozód személyijét: augusztus 3-án érvénytelenné válhat, értesítést nem küldenek