Karanténsztorik: éljen a vakáció! Ja, nem…

Ajándék szünidő?

Harmadik hete vagyunk itthon az egész családdal. Két gyerek, 1 és 3 évesek, és egy home office-ozni próbáló férj, meg persze én. Szuper család vagyunk, csakúgy, mint mások. Imádjuk egymást, egymás társaságát és életünk legjobb döntése, hogy létrehoztuk ezt a kis közösséget, még ha néha egymás agyára is megyünk. Ez a karanténhelyzet azonban néha kifog rajtunk.

Az ovi bezárását követő első héten a paradicsomban éreztem magam. Végre itthon lehet a nagyobb fiam is, nem csak a frusztrált, éhesen ideges gyereket kapjuk meg négykor. Jobban összeszokhatnak a kicsivel is, hátha tovább mélyül a kapcsolatuk a folyamatos irigykedés és civakodás szintjéről. Meglepetés vakáció! Így is beszéltem róla, nem néztük az ovis videókat, nem csináltuk a feladatokat, hisz ez most vakáció. Előrébb hoztuk a tavaszi szünetet és élvezzük, hogy itthon lehetünk együtt.

Egyedül a férjem lógott ki a sorból, aki egész nap próbálja itthonról intézni a céges ügyeit, mintha mi sem történt volna, komoly hangon telefonál, még ebédhez is úgy jön, mintha az irodában lenne, bekap két falatot és már rohan is vissza. Nem érti ezt a nagy szabadság ünneplést, az óriás kacagásokat, az ugyanakkora, vagy nagyobb sírásokat, a folyamtos rohangálást. Képtelen a munkájára koncentrálni. Én letudtam annyival, hogy a vakáció nem tart örökké, engedjük, hogy élvezzék a gyerekek az életet.
 

Gyülekeznek a felhők

A második hét közepén jött a megérzés, hogy ezt a karantén dolgot én csúnyán félreértettem. Mert ez nem egyenlő a vakációval, és nem is egy hétig tart csupán. Racionális, gyors gondolkodású ember vagyok – a matek nem megy fejben túl jól, talán itt csúsztam el -, de nekem egészen eddig a pillanatig nem esett le, hogy ez most akár szeptemberig is tarthat.

A másfél heti, szinte 24 órás készenlét, a kicsivel az éjszakai virrasztásokat követő, minimum 13 órás aktív napközbeni szórakoztatás, séta, játék, háztartás monotonitása és energiaigénye bizony lassan kikezdi az idegeimet. Miközben mindenhol azt látom, hogy “Húúúú, de jó a karantén! Nyelvet tanulok, minden nap sportolok, megtanultam drónnal becsavarni a villanykörtét! Végre van időm befelé figyelni és magammal törődni!”
Hát én még vécére se jutok el egyedül. Sőt, most hárman járunk…

Ez a szuper helyzet, amit én elsőre vakációként aposztrofáltam – hahaha! – egyelőre fekete lyukként szívja magába az energiámat. Nem az a típus vagyok, akinek a család boldog mosolya a frissen sült kuglóf felett szárnyakat ad. Jó érzés persze, örülök nekik és imádom is őket, mindennél jobban, de minimális pihenőre, vagy csak 5 perc magányra szükségem lenne. Ezt eddig az ovi ideje alatt el tudtam lopni magamnak, míg a kicsi aludt. Jelenleg még csak a napirendjüket sem sikerült összehozni. Mondjuk a rendrakáskor egyedül vagyok, talán azzal kellene kezdenem valamit.

Karanténsztorik: maradj otthon, könnyű azt mondani!

Maradjunk itthon, halljuk, olvassuk, magyarul, angolul, olaszul, és csak akkor mozduljunk ki, ha nagyon muszáj. Ez viszonylag gyorsan eljött, a harmadik hét eleje meghozta az áttörést. Kint gyönyörűen sütött a nap, a nagyobbik fiam már elviselhetetlen volt, hiába építettem ugrópályát, futottunk egyik szobából a másikba egy lábon ugrálva, hátrafelé, indiánszökellésben, nem volt elég, nem tudtuk elhasználni az energiáit. Szerencsések vagyunk, mert itt lakunk az erdő mellett, így kimerészkedtünk a négy fal közül.

Kövezzetek meg nyugodtan. Gondolom az alsó szomszéd inkább imába foglalta a pillanatot, amikor végre rávettem magam erre a lépésre, és megszűnt a feje felett az állandó dübörgés. Legalábbis csillapodott picit.

Arra gondoltam, hogy az erdő elég nagy, sok ösvénnyel, így, ha magunkfajta renitenskedőkre bukkanunk, akkor csak átmegyünk egy másik erdei csapásra. A babatáskát telepakoltam azért a szükséges alapokon kívül még extra meleg ruhákkal, hátha a fák között hűvösebb lesz, illetve, ha már kint vagyunk, akkor piknikezzünk, tízórai és pokróc is került a csomagba. Kisebb gyerek babakocsival, amit jól megpakoltam, a nagyobb futó bicajjal jött. Amit persze egy idő után természetesen én vittem. Hátamon egy hátizsák, babakocsi tele a piknik cuccokkal és a kabátokkal, a bicaj a babakocsi tetején, én fogom a nagyobbik kezét és szép lassan haladunk a teljesen csendes, még kopasz erdőben.

Nyilván érzek némi lelkiismeret furdalást, szabálykövető ember vagyok, rám hatott az iskolai poroszos nevelés. Folyamatosan pásztázom az erdőt, keresem a többi embert, minden ágroppanásra odafigyelek, nem tudom mi a rosszabb, ha találkozunk valakivel, aki mellől nem tudunk kitérni, vagy ha ránk törnek a vaddisznók. Pont úgy, mint a katasztrófafilmekben az anyák, amikor utolsó túlélőként összeszedik még a maradék erejüket, mindent becsomagolnak, amijük maradt, fogják a gyerekeiket, és elindulnak életben maradni, vagy egy másik kolóniát felfedezni, mert apa az utolsó zombi támadásnál feláldozta magát. A mi esetünkben simán hazamentünk. Se emberrel, se állattal nem találkoztunk. A zombi apokalipszis is elmaradt. Ellenben a gyerekek, még a nagyobb is azonnal kidőlt ebéd után. Igen! Lett egy kis időm magamra is!

Kapcsolódó cikkeink:

• Szombattól itt a kijárási korlátozás: a következő alapos indokokkal lehet elhagyni a lakást
• 14 vidám mondóka kezekkel és ujjakkal, amikkel a szobában is jól szórakozhattok
• Békés családi együttlét – a bezártság a gyerekeket és a felnőtteket is próbára teszi
• Így éld túl a karantént egy nárcisztikussal összezárva – a szakember tanácsai (+videó)

Kép: VGstockstudio / shutterstock