Majoros Ildikó: Soha fel nem adni!

Az évekig tartó küzdelem és a hiábavalónak tűnő áldozatok ellenére mindig is egy cél lebegett a szeme előtt: soha fel nem adni!

Magamról

1976-ban, Budapesten születtem, de életem nagyobbik, meghatározó részében vidéken éltem (élek). Gyermekkoromtól kezdve érzem, hogy érzékenyebb lelkületű vagyok és ezt többféleképpen ki is aknázom.

Az életem egy nagy káosz, de benne egy mindig örök, az adni vágyás. Bár sokszor úgy érzem, nincs mit nyújtanom már, elaprózódtam, de akkor valahonnan jön egy szikra, egy jel vagy valami másfajta misztikum és bár nyögve kicsit, de elindulok megint az úton.

Vallom, hogy a földi létünk értelme valahol a szív és a lélek között félúton található. Hiszem, hogy amit mi mások felé sugárzunk, azt kapjuk vissza is. Kétélű fegyver az őszinte, naiv hinni akarás. Mert bizalmat adni újra és újra nagy sebeket ejthet, de bizalom nélkül élni értelmetlen. Egyszer azt írtam valahol, hogy szeretni fáj, de nem szeretve lenni még fájdalmasabb. Ezt így gondolom, ez az egyik hitvallásom.

Sajnos az életem örvényei időszakonként lehúznak a mélybe, hogy aztán újra a felszínre szabadulva értékelni tudjam a levegő ízét a számban és a napfény vakítását a szememben. A múltam egyik ilyen vad örvénye a női lét legaljára sodort, és jó sokáig ott is tartott fuldokolva. Ez a meddőség volt. Hosszú, kegyetlen fizikai és lelki harcok után mesterséges megtermékenyítéssel lettem terhes. Akkor kaptam ismét levegőt, amikor a karomban tarthattam két csöpp gyermekemet. Ott, abban a varázslatban, a szikra felgyúlt a lelkemben és máris meg szerettem volna osztani mindenkivel ezt az érzést, akinek nem adatott még meg: milyen jó is anyává válni.
Első könyvem ennek az érzésnek a gyümölcse.

Egy kis részlet

Azért javasoltam az elején mindenkinek, hogy nézzen a múltjába, mert az enyémet elemezve, világosan kitűnik egy gyerekkori szorongásból kiinduló, görcsös megfelelni vágyással spékelt rettenetes kishitűség. Ez mind-mind kihatással volt a testi-lelki érettségemre, az érzelmi labilitásom eredményeképpen a menstruációm SOHA nem volt pontos, gyűlöltem a testem, így ő sem szeretett engem. Annyira kevés önbizalmam volt, hogy hiába tudtam, hogy nő vagyok, nem viselkedtem úgy, egyszerűen nem mertem az lenni.

Először sokkot kaptam, aztán sírtam, aztán zokogtam, aztán dühöngtem, utána vádaskodtam, végül beletörődve sírtam, és ebből megint jön minden sorban egymás után, amíg a fáradtságtól végképp kimerültem.

Csak kavarogtak bennem a kérdések és zúgott az agyam. Vagy megszállottan lógtam az interneten mindenféle buta vagy hiteles infót kinyomtatva és böngészve vagy álomba zokogtam magam a tehetetlenségtől.

Aztán egyszer csak arra ébredtem, hogy elegem van. Nagyon sok orvosnál jártam, nagyon sok időt vesztegettem, túl drága az életem, az időm és nem engedem, hogy még egyszer belekontárkodjanak a szervezetembe.

Eljutottam már arra a pontra, hogy úgy éreztem, nem vagyok normális. Egyik pillanatban, mint egy dühöngő őrült üvöltöztem és lesöpörtem az asztalról mindent, a másikban fanatikus módon tapadtam a legjobb informátoromra, a számítógépre. A férjemet halálra szekáltam, dühös voltam, elégedetlen, konok és önző. Két kézzel kapaszkodtam belé és közben nem vettem észre, hogy annyira szorítom, hogy nem kap levegőt.

Na, tessék! Tessék Majoros Ildikó! Újabb pofon, ha még nem lett volna elég! Erre varrjál gombot. Könyörgöm, de hova? Hát mit kell még elszenvednem? Hát hiábavaló minden? Nem lehetek anya már soha? A férjem soha nem lesz apa? Vagy csak nem én teszem azzá? Nem tudtam bemenni és dolgozni. Csak kapaszkodtam a párom nyakába és zokogtam. Ismét.     

Kisebb-nagyobb problémák és ijedségek után, de nagyon nagy boldogsággal fűszerezett terhesség végén, 2006.02.14.-én, kicsit hamarabb a vártnál, de megérkezett hozzánk a mi kis családunk: Elsőként: Majoros Csenge 2200gr és 48 cm, Másodikként: Majoros Olivér 2000gr és 48 cm.