Mire tanítjuk gyerekeinket? Ne hagyjuk, hogy a közöny az életünk részévé váljon!

Amikor felszálltam az Arany János utcai megállóban, észrevettem, hogy egy nő igen fura pózban ül, vagy inkább fekszik az egyik ülésen. Mivel messzebb voltam tőle, nem láttam az arcát, csak azt, hogy a törzse derékban meg van hajolva és a feje az ülésen pihen. Rengeteg ember volt körülötte, tömve volt a busz. A mellette ülők ügyet sem vetettek rá, a felszálló utasok jó alaposan megnézték – szörnyű pózban volt a teste -, de szó nélkül elmentek mellette.

Épp elhatároztam, hogy odamegyek megnézni, hogy segíthetek-e neki, amikor ellenőrök szálltak fel a buszra. Gondoltam, ők biztosan megkérdezik majd tőle, hogy jól van-e. Legnagyobb megdöbbenésemre nem így történt! A fiatal ellenőrlány jó alaposan megnézte, majd szó nélkül továbbment.
Meg kell jegyeznem, hogy egy normálisan öltözött nőről volt szó, nem egy hajléktalanról.

Vártam, amíg ritkul a tömeg és odamentem hozzá. Leguggoltam mellé, rázogattam és megkérdeztem, hogy jól van-e, de csak feküdt, mint egy darab fa – elsőre abban sem voltam biztos, hogy él-e egyáltalán. Ahogy közelebb hajoltam hozzá, úgy láttam, hogy lélegzik, de a rázogatásra továbbra sem reagált. Ekkor alkoholszag csapott meg. Gondoltam, hogy részeg lehet, de az is eszembe jutott, hogy a cukorbetegeknek is lehet ilyen a lehelete.

Odamentem a sofőrhöz – egy nagyon kedves hölgyhöz – és elmondtam neki, hogy a hátsó ajtónál megállók óta mozdulatlanul fekszik egy nő, igen fura pózban. Azt is jeleztem, hogy erős alkoholillatot áraszt, és nem sikerült felébresztenem. Megköszönte, hogy szóltam és a következő megállóban hátrament megnézni.
Amíg állt a busz, az egyik utas megjegyezte, hogy mit foglalkozom vele, ez nem a mi dolgunk. Amikor a sofőr visszajött elmondta, hogy sikerült felráznia a nőt, felült és magához tért. Azt is mondta, hogy figyelni fog rá és ha szükséges, mentőt hív hozzá.
Még egyszer megköszönte, hogy szóltam és elmesélte, hogy nemrég egy hölgy agyvérzést kapott a buszon. Hosszú időn keresztül rosszul volt, de senki sem foglalkozott vele.

A látottak-hallottak borzasztóan elkeserítettek. Megállókon keresztül nem volt egyetlen ember sem, akiben lett volna annyi emberség, hogy megkérdezze a láthatóan ájultan fekvő nőt, hogy jól van-e. Ijesztő volt látni a közönyt. Engem egyszerűen nem vitt volna rá a lélek, hogy szó nélkül ott hagyjam. Arra gondoltam, mi lenne, ha én lennék rosszul a buszon és senki nem segítene? Kétségbeejtő gondolat.
Nem tudom, hogy mi lett a nő további sorsa, de jó érzéssel szálltam le a buszról. Megtettem érte, amit a lelkiismeretem diktált.

Kérlek szépen, tegyétek Ti is ezt, ha legközelebb láthatóan bajban lévő embert láttok! Legyen bennetek annyi emberség, hogy megkérdezitek, segíthettek-e valamiben! Lehet, hogy "csak" részeg a mozdulatlan utastársunk, de az is lehet, hogy rosszul van. Vagy már halott, mint az a férfi, aki nemrég órákon át villamosozott.

Ne hagyjuk, hogy a közöny az életünk részévé váljon!

Forrás: Lányomnak az életről
Indexkép: pixabay – Ben_Kerckx