Tetten ért szavak: „szerelemféltés”, „családgyilkosság”, „a párja”, „nem tudta elengedni”, „elvesztette a fejét”

Lovagolok a szavakon, mint afféle magyar amazon, hátrafelé nyilazva?

Vagy az írástudók felelősségéről beszélek?

Miért olyan fontos, hogy milyen szavakat használunk egy bántalmazásról, bűncselekményről, gyilkosságról szóló hír kapcsán? Miért nem szerencsés, ha romantikus ködbe burkoljuk, szerelmi bánattal öntjük nyakon, vagy egy „szegény” mentális problémával küzdő ember szenvedéseként tálaljuk? Miért nem szólhat a hír a szenvedély minden elsöprő erejéről sem?

Mert a szavak vélekedéseket, beidegződéseket sugallnak, melyek súlyos, később alig elmozdítható nézőpontokat képesek kialakítani, és ezek a nézőpontok áttételesen hatnak a jogszabályalkotásra, majd az arra épülő gyakorlatra is.
 

Amíg a szavak felmentést, empátiát és sajnálatot indítanak meg az elkövető irányába, aki „nem bírt a vérével”, addig azok a szavak rosszak.

Azok a szavak, amik reális értelmezéseket indítanak, reális válaszokat hívnak életre.

A bűncselekmény, amit a szomszédomban követett el egy gyilkos, nem „történt”. A passzív szerkezetnek nincs létjogosultsága, esetleg vonatkozhatna az időjárás okozta kárra, vagy kövek legurulására egy szikláról, de nem egy felnőtt férfi saját döntésen alapuló tettére. Az erőszak nem „történt”, hanem elkövette a tettes. Még azon is érdemes elgondolkodni, hogy milyen írásjelet és központozást vélek a témához illőnek, használ-e ennek a mindannyiunk számára fontos ügynek, ha felkiáltójelekkel rakom tele a mondandómat, és hagyom, hogy „elragadjon az indulat”? Megkérdőjelezhetek alapvető társadalmi beidegződéseket?

Szerelem? Féltés?

Maradok a mondatvégi pontnál, mert az érzelmeimet az agyammal kontrollálom. Tehát akkor pontokkal:

A „szerelemféltés” nem fedi le a bűncselekmény indokát. Két okból: a szerelem nem birtokol, nem sajátít ki, nem uralja a másikat, és főleg nem bántja, nem gyilkolja meg. A szerelem nem hatalomról szól, és nem egyenlő a szexualitás és birtoklási vágy összegével sem. De az összetett szó második tagja sem jó megközelítés, hiszen félteni valami nagyon értékes kincset szoktunk, amit mindenekfelett óvunk, és nem vadászpuskával állítunk be hozzá. Aki szeret, az elengedi a rá nemet mondó másikat, ha pedig „nem tudja elengedni”, akkor segítséget keres hozzá. Van segítség, de azt nem a bántalmazó, hanem a bántalmazott szokta megkeresni.
 

A gyilkosság áldozata nem volt az elkövető „párja”, hanem egy olyan férfi, akitől minden erejéből szabadulni kívánt. Aki az idegennél is távolabb állt tőle. Ellenség.

Én gyilkosságról beszélek, nem "ballépés"-ről.

A „családirtás” nagy érzelmi töltetet hordozó kifejezés, de ebben az esetben nem családról van szó, hanem egy olyan elvált házaspárról, ahol a nő lépett ki a kapcsolatból, és éppen a távoltartó végzés megszerzésén munkálkodott. Ez egy többszörös gyilkosság. Gyerekgyilkosság. Ahol az egyik ember rendelkezett mások élete fölött, mert magát nagyobb értékű lénynek vélte, akinek a saját fájdalma miatt joga van rendelkezni más élete felett. Aki még a másvilágra is magával akarta vinni azokat, akikről azt merte gondolni, hogy az övék.

Ennek megítélésén az azt követő öngyilkosság csak akkor változtatna, ha fordított sorrendben követte volna el a tetteit…

Kép: Mezei Csongor Andrea

Az események értelmezése bonyolult agyi folyamatokon keresztül zajlik, és része, hogy a hallott információt megmerítjük saját személyiségünkben, és a minket ért életesemények is árnyalják. A gyerekét alig látó elvált apuka a nő felelősségét láthatja abban, hogy „elszakadt a cérna”, a mentális problémával küzdő ember pedig azt, hogy nem jutott segítséghez az elkövető. Annyi értelmezés, ahány lélek, akikre természetesen a sajtóban olvasott szavak is hatnak, elbillenthetik a véleményformálás mérlegét valós vagy valótlan irányba.

Ha „beteg”-ként definiáljuk a gyilkost, újabb kérdést vetünk fel. Ha beteg, akkor nem tehet semmiről, akkor tulajdonképpen a saját diszfunkcionális agya, és a segítségnyújtásra képtelen rendszer áldozata ő is. Ebben van igazság, ám hatásában mégis csúsztatás. Az emberi agy képes döntéseket hozni, például abban a tizedmásodpercben is, amikor a gyilkos a vadászpuskáját magával vitte a láthatás utáni utazáshoz, és a döntése következményeinek a tudatában volt. Az érzelmi felindultság magyarázat lehet, mentség azonban nem.

Az áldozathibáztatás, a romanticizálás sajnos kultúránk része. Ne legyen az.

Ne mondjuk a gyermeknek: „Azért piszkál, mert tetszel neki”, és „azért húzza a hajad, mert szerelmes beléd”. Azért lök el, és azért húzza a hajad, mert visszaél a testi fölényével, és azért bánt, mert bántani akar. És ebből egyetlen pillanat sem elfogadható.

És még csak a szavakról beszéltem. Beszélhettem volna a hallgatásról is, amit gyermekvédelmi szakemberként annyiszor átéltem.

Most küzdök a szavakkal…

kép: Depositphotos.com

Indexkép: Mezei Csongor Andrea