Vége van – apaszemmel

Viszem a gyereket a sakkolimpiára. Szombat reggel 9 óra, kétszázan állunk a bejáratnál sorban, gyerekek és kísérőik, hogy regisztrálhassunk. Jobb és bal felől a parkoló autók fölé magasodva egy-egy oszlopon ijesztő választási plakát. Ártatlan kis gyerekek olvasták minden reggel és délután haza vagy edzésre, különórára menet.

Megyünk a nagyszülőkhöz forgalmasabb úton, nincs olyan útszakasz, ahol ne borzolná a gyerekeinket az óriásplakátok tengere. Próbálnak belebújni könyvbe, fülhallgatóból zengő kedvenc zenéikbe, elkerülhetetlen, hogy fejbekólintsa őket a kampány, amit lefekvéskor próbálunk valahogyan kibeszélni, kisimítgatni.

Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az utcánkba kiaggatott képeken – ha nem ismered a dolgait, nyilatkozatait – egy szimpatikus, mosolygós pasit kaptunk. Azonban minden oszlopon ott virított. Tini lányunkat már ez is fárasztotta. Valószínűleg nem csak ez a látvány önmagában, hanem ehhez az egész plakátcunamihoz, feltüzelt választási hajcihőhöz kapcsolódó indulat és oda-vissza bántó szavak díszes csokra. Érthetetlen számára, miközben azt tanítjuk, hogy lehetőleg szépen beszéljen – lássuk be: eleve halott ötlet egy tinédzsert (ki)oktatni –, aközben látja, hallja, hogyan képesek felnőttek egymásnak esni, egymást ismeretlenül is ócsárolni.

Éppen a világháborúról tanulnak az iskolában, közben pedig teli a város háborús plakátokkal, a közbeszéd háborús utalásokkal. Nem csoda, ha össze van zavarodva. Tanulmányok alapján pontosan tudják, mi a háború és mik a következményei – elég részletesen leírták és fotókkal illusztrálták az 52-87. oldalak között. Felelt is belőle, dogát is írt. Mindent ért. Mégsem érti. Hiszen gyerek.

2 évvel idősebb nagyfiunkkal sokat beszélgetünk politikáról, közösen megnézzük és értelmezzük az ünnepi beszédeket (egyiket is, másikat is), ugyanis a suliban a haverokkal is kibeszélik a híreket. Előfordul, hogy a vacsoránál ugrik be a téma – mert egy tini férfiú már leginkább csak akkor bújik elő az odúból –, ilyenkor a lányunk hagyja ott az asztalt. Ő másról akar beszélgetni.

Igazán nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy egy háromgyerekes családban mindenkinek a megfelelő témáról a megfelelő időben a neki megfelelő szinten essék szó. Feladja a leckét, mit hogyan, mennyit mondhatok el – apahangon.

És akkor ott a legkisebb, az elsős. Aki pár betűs büszke tudásával szemezgeti a plakátokat, döbben meg a sor végére, amikor tudatosodik benne, mit olvasott, kérdez bele a beszélgetéseinkbe és semmit, de semmit nem ért belőle, csak annyit vesz le, hogy valami komoly dologról van szó. A barátjával háborúsat játszanak, lövöldöznek, bármiből – mindenből! – puskát, ágyút készítenek és a legváratlanabb pillanatban puffant le bennünket a folyosón, a fotel mögül. Persze, lehet, hogy ez is olyan idilli és ártatlan, mint Cseh Tamás (a.ka. Füst a szemében) a Bakony-béli barátaival indiánosdit játszva (egészen pontosan: élve).

Leginkább talán lányunkat viselte meg a dolog. Mikor lesz ennek vége? – kérdezte sokszor. De beszélgetni egyre kevésbé bírt róla. Csak egy külön csajos, vagy családi elutazós program segített rajta valamicskét, ami az életről, az együttlétről, vagy éppen a semmi különösről szólt.

Vasárnap előre bekészítettem a csípőfogót a zsebembe. No nem a szavazáshoz, nem! Hétfő reggel miután mindenkit elkísértünk, „lepasszoltunk” a suliba, és ahol ő gyalog jár, ahol együtt megfordulunk autóval (nagyiék, bolt felé menet), tériszonyom ellenére szépen felmászogattam az oszlopokra és lecsippantottam a plakátokat. Válogatás nélkül, igazságosan mindegyiket, mindegyik félét. Összegyűjtöttem őket és kupacokban biztonságosan jól látható helyekre tettem.

Pedig ha előre tudom, mekkora biznisz indul be a választási ereklye-piacon… Sebaj!

Visszanéztem az összesen több, mint 5 km-es utcaszakaszokon, egyszerűen fellélegzett az utca, ragyogóbbak lettek a virágos díszcseresznye fák, az aranyesők, a ciklámen színű bokrok. Érezhető lett a tavasz.

Lányunk délután szökdécselve ért haza és újságolta: – Apu, képzeld, leszedték a plakátokat! Olyan szépek a fák!