A káosz konyhája – mi így főzünk a Kisfiammal

A káosz konyhája. Ezt a nevet adtam életünk legfőbb itthoni színterének, amióta Kisfiam megszületett: amióta minden kiborul, leesik, összetörik, koszos lesz. A gyerek is, én is, a konyha is, a kutya is. Vannak már trükkjeim. Ha főzünk, például mindenből egy kicsit többet veszek, hogy áldozhassunk az amortizáció oltárán dobálás és csipegetés formájában. Rákészülök, na! De már egyre jobban megy. Kitartok amellett, hogy lehet együtt, és lehet úgy, hogy ne az agyvizem forrjon fel, hanem a víz, és ne sírjak, ha végeztünk, hanem nevessek. Nevessünk. Együtt.

Bár szeretem azt mondani magamról, hogy eszméletlen laza vagyok, amikor Nimród megszületett, mintha ez a lazaság a múlt homályába veszett volna az átmulatott éjszakákkal együtt. Egy-egy hétköznapi feladatra is képes voltam teljesen rágörcsölni. Úgy voltam vele, csináljuk inkább azt, amiben a Direktor Úr örömét leli, csak nekem nehogy megint elkezdjen üvölteni. Nem nagyon ettünk például ebből kifolyólag főtt ételt. Ahogy megközelítettem a konyhapultot, csimpaszkodott a lábamba, befurakodott a szekrény és az alsó fertályom közé, és persze üvöltött. Áldottam az eget, hogy kicsit süket nénikkel, és egy szerény agglegényfiúval vagyunk körbevéve a házban, különben már meglincseltek volna a szomszédok.

Nem bánom, hogy nem vagyok celeb, mert már rég bejárta volna a nemzetközi sajtót a fényképem, ahogy meztelen fenékkel főzöm a céklahegyeket, mert a gyerek csimpaszkodó hisztijében rendszeresen lehúzta rólam a gatyát. Szóval a Kisfőnöknek megfőztem, a férjem meg én pedig vegetáltunk. Természetesen ő fogyott, én pedig híztam a hideg élelemtől. Na, ebből lett elegem.

Úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, játszóteret csinálok a konyhából. Együtt hámozunk, együtt aprítottunk, együtt nyúlunk bele, kenjük össze magunkat, kóstoljuk meg, és röhögve nézem végig, ahogy a frissen lerakott padlót belepi a heti bevásárló lista tartalma. Bejött.

Annyira bejött, hogy néha hamarabb borítja be tejföl az arcomat, mint a gyerekét. A kutya is marha boldog, mert segíthet takarítani. Nem mondom persze, hogy mindig, de Nimród szemmel láthatóan elkezdte élvezni a kuktáskodást, én pedig végre nem rohanok vele valami programra minden reggel ébredés után, mint egy üldözött vad, hanem otthon vagyunk egy kicsit, és még ebéd is van.

Aztán gondoltam egy nagyot, és elhatároztam, megmutatom másoknak is a mi kis konyhai performanszunkat. Elkezdtem a főzéseket felvenni és videókat vágni belőlük azzal a nem titkolt szándékkal, hogy anyatársaimnak is adjak egy kis lendületet ahhoz, hogy nevetni tudjanak a káoszon. Az első felvétel közben negyvenszer leizzadtam, annyira izgultam, hogy ha nem állok tőle fél centire, majd ledöfi magát a késsel, leesik az asztalról, vagy fejbe vágja magát egy tepsivel. Aztán jött a következő és a következő recept felvétel, és rájöttem, hogy kiválóan kézben tudom tartani a helyzetet.

Nem vagyok egy fakanálzsonglőr. Bénán aprítok, nem tudok fél kézzel megtörni egy tojást, az én krumpli kockáimból nem lehetne várfalat építeni. Nem vagyok precíz, érzésre dobálom össze a hozzávalókat, nagyjából követem a receptet, nem vagyok tisztában a konyhai etikettel. De imádom a gyereket, meg hát enni is szeretek. Mi együtt szerettünk meg főzni. Egyszerűen, finom recepteket, csak lazán.