Mátyást megvendégelik

Elfáradt, elcsigázódott, mikor megpillantott egy pislogó fényt. No, oda már bemegy, megpihen éjszakára. Egy öreg anyóka lakott ott.
Beköszönt:

– Adjon isten jó estét, édes öreganyám!
– Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy?
– Eltévedtem. Vadásztam társaimmal, de sehogy nem találom őket.
– Édes fiam, a sötétben már úgysem találod meg őket, ha a világosban nem találtad. Itt van ez a dikó, ezen megpihenhetsz reggelig. Vacsorát nem tudok neked adni… De várjál csak, van egy tyúkom, azt levágom.

Levágta az anyóka a tyúkot, megkopasztotta, fozött belőle jó húslevest.
Megmelegedett Mátyás szíve, mikor eléje tette az anyóka a párolgó, finom levest. Megolvasta hány zsírszem gyöngyözik a leves tetején, és azt mondta:

– Tudod-e, anyóka, ki vagyok én? Bizony Mátyás király.
– Ó, fiam, ne haragudj rám, nem ismertelek meg, és királyhoz illően meg sem tiszteltelek.
– Nagyon elégedett vagyok, anyókám, mert egyetlen tyúkodat is levágtad a vendégnek, és megfőzted levesnek. Most annyi aranyat kapsz tőlem, ahány zsírcsepp gyöngyöződik a levesed tetején.

Elővette Mátyás király a pénzes zsákját, és híja nélkül kiszámolta az asztalra az aranyakat.
No, erre betoppantak vadásztársai.

– Jaj, királyunk, az egész erdőt bejártuk érted! Miért jöttél ilyen messze tőlünk? Nagyon aggódtunk érted.
Közben meglátták az asztalon a sok aranyat, megtudták, miért kapta az anyóka a gazdag jutalmat.
"No – gondolta magában a kuktája -, majd főzök én a királyomnak olyan zsíros levest, hogy nem győzi nekem az aranyakat olvasni a zsákjából."
Hazamentek. A kuktája mindjárt másnap elkészítette a tyúkhúslevest, feltálalta. Mátyás király sejtette, honnan fúj a szél, hát méregbe gurult:
– Te kukta, elrontottad a levest, ehetetlen, mert csurom zsír az egész. Többet nem leszel a kuktám, amerre akarsz, arra mehetsz!
Lekókadt fejjel hagyta ott a kukta a királyi udvart. Sok aranyat akart, de nem kapott semmit.