NAPLÓ – Kit rejt az emlék?

Ez volt a legelső kép a tisztaszoba falán. Rögtön, az ajtó mellett, a villanykapcsoló után.
Kiugró fakerete úgy szegélyezte a kis képet, hogy a hétéves kori magasságomból, épp csak a kép felső felét láthattam. A hattyúkirályt.
Persze, tudtam, mi van lejjebb a képen. Néhányszor lekönyörögtem már a falról, ami nem volt könnyű. A tisztaszobában nem azért voltak a díszpárnák előtt ülő, tüllszoknyás babák, hogy egy maszatos kislánykéz meggyűrje őket. A majálisokról összegyűjtött műrózsa sem játszani való. Még kevésbé voltak levehetők a képek a falról.
Sokszor hallottam, hát megjegyeztem: ezek díszek. Emlékek. Ők adják a szoba lelkét.
Emlékek? Nem értettem, vajon mit őriznek?
Nem értettem, mégis a gondosság, ahogy a tárgyakat ápolták – éreztem: valami komoly dologról van szó.
Ez volt a legelső kép, ahogy a szobába beléptünk, így mindenki evvel találkozott először. Ott volt rögtön a villanykapcsoló után. De a felnőttek másra voltak kíváncsiak: fotókra, esküvőkről, keresztelőről. Én viszont folyton ezt, a fakeretes, kisképet csodáltam.
Tudtam, hogy mi van a képen.
Egy aranyhajú kislány alszik az erdőben, egy kidőlt fatörzsön, fölé hajol a hattyúkirály. A korona a madár fején, a kislány hosszú fénylő haja, fodros, rózsaszín ruhája… mind – mind egy csoda volt, gyermek képzeletemnek.
Hűvös volt a tisztaszobában. Halványzöld, csíkos, hengerezett fal, mély barna bútorok, hatalmas, kincseket rejtő szekrények, csipkével takart fotelok.
Tisztaság. Csend. Méltóságos, titokzatos csend.
Ritkán léptünk ide be, pedig olyan hívogató volt a varázslata, s ezt minden alkalommal újra, és újra kínálta.
– Vedd le a képet, Mama kérlek! Hagy nézzem meg!
– A kép nem játék. Majd ha takarítunk, azt is levesszük, akkor megfoghatod.
Így lett, és én boldogan törölgettem róla a port. Ábrándoztam.
– Miért került az erdőbe a kislány? Eltévedt? A hattyú haza viszi? Királyfivá változik, és majd feleségül veszi a kislányt?
Szegény Mamám, nem is tudhatott minden kérdésemre megválaszolni. Egyszer egy elutazásom előtt ezt mondta: ha majd meghalok, a tiéd, lehet az a kép.
Szavai mélyen fúrták a szívemet. Valahányszor eszembe jutott az aranyhajú királylány, eszembe jutottak ezek a szavak is: „majd ha meghalok”. Öröm és fájdalom, képzelet és rideg valóság érthetetlen keveréke volt ez. Ha előbújt a kedves emlék, a mese, kicsit ott sötétlett mellette a hideg szomorúság is.

Harminc éves voltam, amikor született a kisfiam. A hatodik hónaptól kórházban kellett maradnom, hogy minden rendben legyen. Itt ért a hír. A Mama váratlanul meghalt. Nem lehettem ott a temetésén. A húgom bejött a kórházba a tor után. Kisírtuk magunkat. Aztán elővett egy kis csomagot. A Mama házából elhozott két kis emléket. Az egyiket, nekem adja. Nem volt bátorságom a kicsomagoláshoz, csak miután elment.

Most itt a kép, az íróasztalomon. Ez az új helye. Mindennap láthatom. Az enyém.
Napsütéses napokon elő is hozza a gyerekes érzéseket, s előhoz valami mást is.
Azt hittem ehhez a képhez ragaszkodom. Ebben lakik a tündér.
De nem.
Te adtad a varázslatot, nélküled csak tárgyak. Díszpárnák, fotók, babák, tisztaszoba…
Tőled lettek emlékké.
Téged őriznek.
A mosolyod, a meséd, a szereted…
Őrzöm őket én is.