Szemétből várat építünk!

Az utóbbi hónapokban egyre többet hallottunk az uniós szabványoknak nem megfelelő, vagy egyenesen életveszélyes játszóterekről. Ugyanakkor abban is egyet érthetünk, hogy egyre kevesebb olyan hely van, ahol egy kisgyermekes édesanya kultúrált körülmények között, de ami legfontosabb: biztonságosan elidőzhet gyermekével.

Az évtizedekkel ezelőtt épített, megrozzant csúszdák, vagy éppen leszakadni készülő hinták minden aggódó szülőt távol tartanak a játszóterekről. Persze, mint legtöbb esetben, most sem számíthat a gyermekeit féltő szülő másra, csupán saját magára. Tehát ezúttal is maradnak egyetlen megoldásként a civil kezdeményezések.

Egy város már példát mutatott: az Ifjúsági klub vasgyűjtést szervezett, amiből később egy tekepálya, és a játszótér felújítását finanszírozták. A kezdeményezés mindenki számára példaértékű lehet, hiszen kevés olyan város van, ahol valóban az előírásoknak megfelelően, a gyermekek biztonságára alapozva építenek parkokat, játszótereket.

 "Guberálók versus Nagycsalád"

 A fővárosiak személyes tapasztalatból, a más városokban élők pedig néhány célzottan erre a témára irányuló műsorból már tudják, mekkora üzlet rejlik a guberálásban. Vidéken a hasonló akciók könnyebben megoldhatók, fővárosunkban azonban az éves lomtalanítás alkalmával is megfigyelhető, hogyan matatnak mások szemetében egy-egy régi bútor, vagy eladható dísztárgy után. Néhányan kifejezetten a vashulladékokra specializálódnak -mely később bármely MÉH telepen értékesíthető-, míg mások teherautókkal, taligákkal, vagy éppen kerékpárral róják az utakat, eladható tárgyak után kutatva.

A gyűjtögetők sokszor már az olasz Keresztapa-filmeket megszégyenítő módon, csoportokba tömörülve járják a lakótelepet, majd a hasznosabbnak tűnő szemétkupacok mellé őröket állítnak (megelőzendő más Keresztapa-tanítványok területfoglalását). Persze a számukra hasznos tevékenység után az itt élőknek megint csak a szétszórt szemét, és annak eltakarítása marad.

Tehát, még ha a közterület fenntartók által meghirdetett lomtalanítást sikerülne is megelőzni, a guberálók ellen már senki nem nyújthat védelmet (kivéve, ha maga is őröket állít a szemétkupac mellé…). Ennek ellenére sem kell tétlenül elnéznünk, hogyan adja át magát az enyészetnek az a hely, amit egykor játszótérnek hívtunk. Ha felesleges holmikból nem tudunk pénzt varázsolni, akkor szerezzünk ingyen munkaerőt!

Hiszen minden bizonnyal az ácsnak, a festőnek, vagy éppen az asztalosnak is van családja, és vannak gyermekei, akiket biztonságban szeretne tudni. És egy-egy játszótérre több száz olyan család jut, aki aggódik gyermekéért. Ha több száz család összefog, a nyersanyag is megfizethető, és ha mindenki szaktudásának megfelelően segítséget nyújt, nincs is szükség másra! És tudni fogjuk, ha gyermekünk legközelebb a játszótérre megy, nem érheti baj, hiszen MI hoztuk rendbe azt a helyet. MI, azaz olyan emberek, akik gyermekük biztonságáért dolgoztak!