Badar beszéd

Ez utóbbi jószág a nevét azzal érdemelte ki, hogy féléves korára sem sikerült tökéletesen elsajátítania saját anyanyelvét, a kecskenyelvet.

Amikor anyja, az egyik nagy kecske megkérdezte: „meg akarod-e enni ezt a friss káposztalevelet?”, a gida, ahelyett, hogy egy szép, kerek „mek”-kel válaszolt volna – ami kecskenyelven azt jelenti, hogy „igen, megeszem” -, csak annyit tudott mondani, hogy „mek-ek-e”. 

Anyja másodjára is rákérdezett: „megeszed a káposztalevelet?”, de a gida megint csak azt felelte: mek-ek-e. Mivel a válasz nem volt sem egyértelmű, sem igenlő, ezért a levelet a kecskemama ette meg.

Azért nem titok, kecskemamának jó szíve volt, és az elutasítás ellenére is, mindig adott enni a kis gidának, ráadásul a legszebb leveleket, a legzsengébb, zöld hajtásokat tálalta elébe. Nem vette volna a lelkére, hogy rossz bőrben-szőrben legyen.

Nem sokkal ezután, a másik nagy kecske, a gida apja kérdezte meg a fiát: „megtaláltad azt a szép, fehér torzsát az istállóban, amit a jászol mellett hagytam neked?” Erre is csak azt felelte a kis gida, hogy: mek-ek-e. Az apja nem kérdezett semmi többet, csak mérgesen, szakállát rázva, otthagyta a csemetéjét. Ez a kölyök sose fog megtanulni kecskenyelven beszélni! – panaszolta udvar szerte.

A gazdaságban természetesen állandó szóbeszéd tárgya volt, hogy a gida nem tud helyesen beszélni, vagyis butaság, badarság a beszéd, amit tőle hallani, a rendes kecskenyelv helyett.

A „Badar” gúnynév rajta is ragadt, ezért aztán nem kergetőzött vele a kedves, virgonc kölyökkutya, mert méltóságon alulinak tartotta egy buta gidával barátkozni, játszani. A tyúkok is mind összesúgtak a háta mögött, ha véletlenül a baromfiudvarba tévedt.

Egy alkalommal a háziasszony éppen a sótartót töltötte fel, amikor a macska váratlanul a lábához dörgölődött. Ettől úgy megijedt, hogy kiszórt egy jó marék sót az asztalra. A tartóba visszatenni nem akarta – hiszen kenyérmorzsa is keveredhetett közé, meg az imént aprított petrezselyemből is kerülhetett bele -, ezért úgy gondolta, legyen a gidának jó napja, odaadja neki azt a kis sót, ami tudottan a kecskék kedvenc csemegéje.

Ki is vitte a gidának, és odaszólt neki: „ugye megeszed ezt a kis sót?” Mire a gida azt felelte: mek-ek-e. Az asszony eddig sose figyelt fel rá, hogy a gida nem beszéli rendesen a kecskenyelvet. Még egyszer rákérdezett: „megeszed a sót?” Amikor a gida megint csak nem a szokásos kecskenyelven válaszolt, azt gondolta: úgy látszik, ennek a jószágnak nem kell a só, majd odaadom a többi állatnak, hadd örüljenek azok neki.

A gida, amikor látta, hogy nem kapja meg kedvenc csemegéjét, utánaszaladt a gazdasszonynak, fogával belekapaszkodott a köténye sarkába, és hirtelen előtört belőle gyors egymásutánban három, szabályos kecskeszó: mek, mek, mek.

Az asszony meglepődött, megsimogatta a gidát, és odanyújtotta neki a sót.

Az udvarban azonnal híre ment, hogy végre megtanulta a kecskenyelvet a kis jószág. Lássatok csodát, tud már szépen beszélni a mi gidánk!

Anyja, apja nagyon büszkék lettek rá, és a „Badar” helyett hamarosan új nevet is kapott. Azontúl a gidát mindenki úgy nevezte, hogy „a szép beszédű kis kecske”.

Fotó: prismatic_fanatic/pixabay.com